“Egy év, és itt leszek. Várj rám, kérlek!” – áll a papírcetlin.
Egy év. Háromszázhatvanöt nap. Épp ennyi idő telt el.
Épp ennyi ideje hagyott itt.
Épp ennyi ideje tart a legszörnyűbb rabság.
Épp ennyi ideje hagyott itt az a hazug szemétláda.
Nem nem hibáztatom. Én sem jönnék vissza, ha megérezném a szabadság illatát.
Rohadjon meg. Még itt van a mai napja, hogy visszatérjen, de... Rohadjon meg. Miért nekem jutott ez? És miért nem tudott magával vinni?
Ne, ne rohadjon meg. Megbolondultam. Hisz megértem: én is ezt tettem volna. Indulatos vagyok, igen. Indulatos, mert vagyok akkora hülye, hiszékeny kisfiú, hogy a végsőkig reménykedem.
Ó bátyám, Ó, bátyus. Mi lesz, ha tényleg eljössz?
Léptek.
Bátyus?
Lassú, dörömbölő léptek.
Nem bátyus.
Csak ő. A nevelőapám. Akarom mondani, az apám – máskülönben repetát is kapnék.
Közeledtét vészesen jelzik az ajtófélfa mellett heverő csörömpölő csempedarabok.
Itt minden tudna mesélni. Még a bekartonozott felületű ajtó is. Épp úgy tűnt el belőle az üveg, mint arról apa játékos, leskelődő tekintete.
Hupsz. Ez a karton ép most szakadt be. Biztos mérges lesz, ha megint be kell foltozni, de nem tehetek arról, hogy részegen megint mellényúlt a kilincsnek.
Hmm. Tehetek én egyáltalán bármiről is?
Választ önmagamtól nem kaphatok, így gondolkodási időt sem érdemlek: csapódik az ajtó, szaporodnak a szegélyről levetődő szilánkok.
Megjött. Kezdődik a szokásos rituálé – avagy, a nagyérdemű szórakoztatása.
Talán egy nap én is megértem, miért annyira élvezetes ez.
De ez nem a mai napon lesz. Ma sem leszek szórakoztatott, maradok a szórakoztató.
Mackós testével, kócos hajával, rendezetlen szakállával és szakadt ruháival hamarosan elém is ér,, maga mögött egy jókora piaszagú felhőt vonszolva.
Próbálok nem odafigyelni – vagy minél hamarabb elájulni.
Bal kezével a levegőbe emel, jobbal pedig ütésre készül.
Zajlik a játszma.
Az egzotikus csatakiáltások és morgások mellett nem esik nehezemre felfigyelni egy másik zajra.
Csörömpölés.
A csempeszilánkok.
Egy árnyék.
Bátyus?
Egy ajtóban álló alak.
Bátyus.
Nevelőa... Izé, apa viszont nem veszi észre.
Dobbant egyet. Mindketten felé nézünk. Az ütések abbamaradnak, a tér és az idő megfagy, én továbbra is lógok a levegőben.
– Vége van – töri meg a csendet a bátyám. A hősöm.
Apa... Khmm... Nevelőapa tátott szájjal pottyant le engem a földre.
Ragadj meg, bátyus, és vigyél ki innen. Legyél a hősöm.
De Bátyus nem ragad meg. Bátyus az ittas férfihoz lép, és addig veri, míg a vér el nem kezd ömleni belőle.
Ez lenne a hősöm?
Bátyus.
Rohadj meg.