“Egy év, és itt leszek. Várj rám, kérlek!” – áll a papírcetlin.

Egy év. Háromszázhatvanöt nap. Épp ennyi idő telt el.

Épp ennyi ideje hagyott itt.

Épp ennyi ideje tart a legszörnyűbb rabság.

Épp ennyi ideje hagyott itt az a hazug szemétláda.

Nem nem hibáztatom. Én sem jönnék vissza, ha megérezném a szabadság illatát.

Rohadjon meg. Még itt van a mai napja, hogy visszatérjen, de... Rohadjon meg. Miért nekem jutott ez? És miért nem tudott magával vinni?

Ne, ne rohadjon meg. Megbolondultam. Hisz megértem: én is ezt tettem volna. Indulatos vagyok, igen. Indulatos, mert vagyok akkora hülye, hiszékeny kisfiú, hogy a végsőkig reménykedem.

Ó bátyám, Ó, bátyus. Mi lesz, ha tényleg eljössz?

Léptek.

Bátyus?

Lassú, dörömbölő léptek.

Nem bátyus.

Csak ő. A nevelőapám. Akarom mondani, az apám – máskülönben repetát is kapnék.

Közeledtét vészesen jelzik az ajtófélfa mellett heverő csörömpölő csempedarabok.

Itt minden tudna mesélni. Még a bekartonozott felületű ajtó is. Épp úgy tűnt el belőle az üveg, mint arról apa játékos, leskelődő tekintete.

Hupsz. Ez a karton ép most szakadt be. Biztos mérges lesz, ha megint be kell foltozni, de nem tehetek arról, hogy részegen megint mellényúlt a kilincsnek.

Hmm. Tehetek én egyáltalán bármiről is?

Választ önmagamtól nem kaphatok, így gondolkodási időt sem érdemlek: csapódik az ajtó, szaporodnak a szegélyről levetődő szilánkok.

Megjött. Kezdődik a szokásos rituálé – avagy, a nagyérdemű szórakoztatása.

Talán egy nap én is megértem, miért annyira élvezetes ez.

De ez nem a mai napon lesz. Ma sem leszek szórakoztatott, maradok a szórakoztató.

Mackós testével, kócos hajával, rendezetlen szakállával és szakadt ruháival hamarosan elém is ér,, maga mögött egy jókora piaszagú felhőt vonszolva.

Próbálok nem odafigyelni – vagy minél hamarabb elájulni.

Bal kezével a levegőbe emel, jobbal pedig ütésre készül.

Zajlik a játszma.

Az egzotikus csatakiáltások és morgások mellett nem esik nehezemre felfigyelni egy másik zajra.

Csörömpölés.

A csempeszilánkok.

Egy árnyék.

Bátyus?

Egy ajtóban álló alak.

Bátyus.

Nevelőa... Izé, apa viszont nem veszi észre.

Dobbant egyet. Mindketten felé nézünk. Az ütések abbamaradnak, a tér és az idő megfagy, én továbbra is lógok a levegőben.

– Vége van – töri meg a csendet a bátyám. A hősöm.

Apa... Khmm... Nevelőapa tátott szájjal pottyant le engem a földre.

Ragadj meg, bátyus, és vigyél ki innen. Legyél a hősöm.

De Bátyus nem ragad meg. Bátyus az ittas férfihoz lép, és addig veri, míg a vér el nem kezd ömleni belőle.

Ez lenne a hősöm?

Bátyus.

Rohadj meg.