Nekem Nem Mindegy

Nagy Mátyás: Február végén

2016. február 03. - TheMedium

 

A tél nem legyintett vastag hótakarót a városra. Mindent ugyanaz a megszokott szürkeség uralta.

Dániel párát fújtatva pillantott fel. A felhők mögött lemenő nap színtelen fénybe vonta a vasútállomást, amerre minden nap hazafelé tartott, vissza a kollégiumba. Nyomasztó egy környezetnek tartotta, de legalább nem érezte teljesen elveszve magát, hiszen a pályaudvar csak néhány percnyi sétára volt az ideiglenes otthonától. Keserű szájízzel, ironikusan elvigyorodott. Hát igen. Nem így képzelte el az egyetemi életet, legalábbis a látványt tekintve. Pezsegni akart Budapesten, feloldódni a lehetőségekben, ehelyett megdermedt, már-már gyémántkeménységűvé szilárdult itt. Hiába, egyedül itt maradt hely, de ezt is meg kell becsülnie egy, a ponthatáron éppen átslisszoló mérnökhallgatónak.

Borúlátása olykor-olykor különös dolgokat mondatott vele, például: most szembenézhetsz azzal, amit teremteni fogsz. Mindig ez jutott eszébe, ha a füttyögő, sínek göröngyein kattogó vonatokat látta. Mikor pedig az ehhez hasonló mondatok felötlöttek benne, azon nyomban el is fojtotta ezeket. Számára túlságosan művészien csengtek ezek a szavak. A művészetet megvetette. Nem hozott elég pénzt.

Ha pedig művészet, a szobatársa jutott eszébe. Őt is megvetette, csak azért, mert egy teljesen más világnézetet vallott. Dániel azt sem tudta, mit jelent a „világnézet” szó, erre csak rájátszott az is, mikor egyenesen az ő fejének vágta mélyen megvetett lakótársa, Bálint. Nem gyűlölhetsz engem csak azért, mert más a világnézetem, mint neked. Ezt teljes nyugalommal, halkan mondta neki, Dániel meg leordította a fejét, hogy éhen fog halni, és különben is, a művészek vagy buzik, vagy szánalmas éhenkórászok. És ezzel le volt rendezve minden vita.

De hát ez jutott neki, Dánielnek, aki a legnevesebb egyetem legnépszerűbb szakán tanul, az lényegtelen, hogy fogalma sincs, miképpen megy át félévkor. Ezt senkinek sem kellett tudnia.

Február végén közeledett a farsangi felhajtás. Ez látszólag nem érte el a pályaudvart és környékét, minden ugyanolyan csendesen és szürkén megfagyott, mint az év további háromszázhatvannégy napján. Dániel hamar beért a kollégiumba, és azon találta magát, hogy kitárja a szobájuk ajtaját. Odabent – óriási meglepetésként – minden a megszokott medrében folyt, első pillantásra.

Bálint a szobaszéli asztalnál ült, a lapjára borulva. Dániel ekkor tudta, hogy valami mégis történt. Eddig háromszor látta őt így. Először, mikor meghalt az anyja. Akkor Dániel még érzett némi reményt arra, hogy szobatársi kapcsolatuk jóra fordulhat, hiszen nemrég költöztek be. Másodszor, mikor hosszas huzavonát követően egy megkeresett kiadó közölte, mégsem adják ki Bálint művét. Harmadjára egy teljesen ismeretlen indok miatt, amit Dániel az óta sem tudott meg, de elég mélynek kellett lennie ahhoz, hogy így érintse őt. Egyet azonban tudott: ez a fickó, akit szobatársaként ismer, túlságosan elvont és bonyolult alak ahhoz, hogy követni tudja őt.

Ami viszont hozzátartozott ehhez az állapothoz, az üveg bor és egy zacskó fehér por – biztosan valami drog, gondolta Dániel, de sosem mert belekóstolni – most is megtalálható volt az asztalon. A palackot már nem zárt parafa dugó, a zacskó sarkát is elvágták. Bálint bizonytalan időközönként szipogott egyet, a sírástól, vagy a kábítószer orron át való beszívásától, azt nem lehetett megállapítani.

Dániel nem köszönt, csak levágta hátizsákját az ágya lábához. Ilyenkor jobbnak látta békén hagyni Bálintot, az első alkalommal is csak a bajt okozta erőltetett részvétnyilvánításával. Neki most különben is a farsangi bálra kellett készülődnie, amit ma este rendezett meg egy közeli szórakozóhely. Pár percig szótlanul, szobatársával mit sem törődve próbálta valamennyire jobb színbe hozni magát, ne úgy nézzenek majd rá, mint egy rakás szerencsétlenségre, de miután megfürdött, leborotválta egyetemistabajszát, az ágyon ülve végül szemet szúrt neki Bálint. Nem kamillázhatok egy drogos mellett, gondolta, de az meg sem fordult a fejében, hogy tapintatosságot tanúsítson Bálint felé.

- Hé, te. – Még ő maga is elnevette magát, milyen jelentéktelenül magas a hangja. – Izé… szóval, most mi történt? – gyorsan kigondolt egy lehetőséget: még korábban kifigyelte, hogy Bálint a laptopján hosszan, intenzív pillantással mered egy lány közösségi oldalának profilképére. – Elhagyott csajod? Vagy mi? Szólalj már meg.

Miközben ekképp szólott, ellenkező gondolatok törtek fel benne: ha Bálintnak lenne is barátnője, egyáltalán létezik-e olyan lány, aki képes a társaságában maradni egy kínos percnél tovább, nem nagy csoda, ha elhagyta. De Dániel nem is sajnálta volna Bálintot, amennyiben ez történt volna.

Hamar közel került a megoldáshoz. Bálint végre felnézett, Dániel meglepetten konstatálta, hogy nem tűnt sem részegnek, sem agyonszívottnak.

- Mit tudsz te erről? – kérdezte halkan, ahogyan szokta. – De legfőképpen: honnan?

- Legközelebb ne bámuld őt olyan feltűnően – vigyorgott örömtelenül Dániel. – Őszintén szólva, nem csodálkozom, amiért elhagyott.

- Nem voltunk együtt.

- Az sem meglepetés.

- De igen, őt bámultam, ha tudni akarod – válaszolt gyorsan Bálint. – Egyik szaktársam. És nem csak az interneten keresztül bámulhatom, jóban is vagyunk.

- Voltatok, ahogy feltételezem. – Dániel ajkai még szélesebb vigyorra görbültek. Derüljön már ki, mekkora szerencsétlen.

- Semmit nem tudsz erről a dologról, és ha azt akarnád látatlanban beadni nekem, hogy többé nem akar látni, hát ki kell, hogy ábrándítsalak. – Bálint közelebb húzta a zacskót. Némi fehér por kisebb csíkot húzva kiömlött az asztallapra. Már hajolt volna, hogy a csíkot felszívja, amikor Dániel félbeszakította a rituálét.

- Az előző hármat még valahogy megértettem, de ezt sehogy sem tudom felfogni. Akkor most mi van?

- Az van – emelkedett meg Bálint hangja, mintha csak egy értetlen kisiskolásnak beszélne. Nem állt túl messze az igazságtól –, hogy én mindig egyedül voltam, érted? Senki az égvilágon nem várt, hogy megkérdezze, hogy vagyok, képtelen voltam szeretni, mert nem volt kit. Aztán jött ő… - itt elcsuklott a hangja, de Dániel feltételezte, a lányról van szó. – És minden megváltozott. Új értelmet nyert minden. A kezébe adtam a szívemet, amit eddig senkivel sem mertem megtenni. Azt hittem, a szerelem csak egy giccses, túlértékelt dolog. Aztán azt vettem észre, minden egyes ölelésben, csókban, amit csak útközben, akárhol láttam, hogy nekem nem adatott meg, pedig ugyanúgy vágyom rá. Ő… - itt megint megállt pár pillanat erejéig. – Ő jelentette a fényt ebben a sötét világban, a szürke életemben. Nem érdekelt semmi, tudtam, neki elmondhatom, hogy teljesen belé vagyok esve. Nem fog elítélni érte, még ha visszautasít is. És hát… ez történt. Elutasított. Először anyám, aztán a regényem, az egyedüllét, most meg ez. Ne nézz rám ilyen szemekkel, tudom, hogy megvetsz, csak mert te másképpen éled a tyúkszaros életedet. Veled ugyanolyan, mintha egyedül lennék, érted? Egyedül. Ki vagyok segítve veled, te fasz.

- Örülj, hogy ez egyszer kinyílt a csipád – válaszolta unottan Dániel. – Farsang van, buliba megyek, ma engedékenyebb vagyok.

- Tessék csak – Bálint tekintete átfúrta Dánielét. – Menj csak buliba, mosd le előtte magadról minden szennyedet, vegyél fel álarcot, mert farsang van, nem? És minek öltözöl? Vagy tán be sem kell öltöznöd? Hiszen minden napod farsang. Egy világnagy farsang.

- Elég volt, kussolj már! – üvöltötte Dániel. Fogalma sem volt, mire akart ezzel kilyukadni Bálint, de roppantul frusztrálta, hogy szobatársa ugyanolyan tenyérbe mászóan csűri-csavarja a szavakat, mint mindig. Dühösen kikapta Bálint kezéből a zacskót, és az ablakhoz sétált.

- Rosszul viselkedtél, ma nincsen kábszi – morogta, és kiszórta az anyagot az ablakon. Az enyhe februári fagyos szél széjjelsodorta a hófehér port, ami megtelepedett egy közeli kerítésen. – Na, ott már igazán tél van, esett a hó – jegyezte meg vidámságot tettetve, de belül csak kőkemény fagyosságot érezve.

Hátranézve látta, hogy Bálint a szoba egyik sarkába kuporodik, térdeit átkarolva eldől.

- Elvették a szeredet? – vigyorgott Dániel.

- Nem érdekel az a por – Bálint újra a régi volt, nyugodt, halk, csak alig hallható suttogás tört ki ajkai közül. – De a valóság sem. Nincs hová menekülnöm, csak az alkoholba és a víziókba. Nem akarok itt élni, de nem azért, mert egy lány elutasított. Hanem mert nincsenek a közelemben lelkek. De te ezt nem értheted. Te most elmész a farsangi bálba, fittyet hánysz mindenre, hiszen a legjobb egyetemre jársz, a legpiacképesebb szakra, rajtad már nem fog semmi. Csak azt kívánom, törjön meg téged is a szenvedés, öljön meg a magány, és mikor az ágyadban fekszel, friss diplomásként, az új munkahelyeden, ahol kitömnek egy valag pénzzel, rohadj meg egyedül, mert senki sem hajlandó szóba állni az olyan korlátolt agyúakkal, mint amilyen te vagy. Akinek a pénz elég presztízs ahhoz, hogy kijelenthesse, ő már valaki.

Bálintot elfogta a remegés, vacogott, fogai össze-összekoccantak. Dánielre semmilyen hatást nem tettek a megátkozó szavak. Lepattantak álarcának védőpajzsáról. Sosem sejtette, hogy ugyanolyan üres a lelke a jelmez mögött, mint a sarokban magzati pózba gömbölyödő Bálinté is. Dánielnek nem volt mit elvenni a lelkéből.

Az órájára nézett. Sietnie kell, ha még jelmezt is akar kölcsönözni, hiszen az feltétlenül szükséges a belépéshez.

Sietve távozott, és legközelebb csak akkor tért vissza a szürkeségbe, mikor a farsangi bálról hazafelé tartott. Alkoholos mámorában még mindig ott táncolt a színesen villódzó fények alatt, jelmezesekkel körülvéve. Könnyen ment a szórakozás; ugyanazt csinálta, mint bármelyik nap, csak magára öltötte a jelmezt, amellyel mindenkinél megnyeri magát.

Elért a vasútállomáshoz. Égtek a hajnali fények. De nem csak ez a narancsos derengés szakította ki a helyet a szürkeségből. Szokatlanul pezsgett az élet, zsibongó tömeg csoportosult az állomás egyik pontjánál, egy félúton megállt mozdony mellett. Dániel jobban kinyitotta a benyakalt alkohol miatt ködbe burkolózó szemeit, és látta, hogy egy mentőautó is feltűnik a színen.

Átfutott rajta a gyanakvás. Biztos csak egy újabb életképtelen, nyugtatta magát, de mégis odament. Részeg mozdulatai kontrollálatlanságával félrelökte a nála magasabb, útban álló bámészkodókat, rögtön az első sorban találta magát. Pár pillanatig hagyta, hogy hozzászokjanak szemei a kiért rendőrök fényvisszaverő mellényeinek ragyogásához, de mikor kitisztult a kép, könnyen megemésztette a dolgot.

Bálint feküdt ott, két darabban.

Legelső reakcióként elhányta magát, nem baj, a sok szar úgysem maradhat örökké a gyomorban. Második pillantásra megbizonyosodott róla, hogy az tényleg – néhai – szobatársa. Harmadszorra pedig alig tudott kierőszakolni némi érzelmet, és az sem a részvét volt, hanem az öröm. Így, a bál után, részegen minden teljesen rendben valónak tűnt. Alkoholosan amúgy is elfolynak a gátlások. De Dániel sosem érzett szimpátiát Bálint iránt, elítélő, ítélkező volt vele szemben.

Úgy ment vissza a kollégiumba, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy feküdt le az ágyába, mint mindig. Reggel nehéz, fájó fejjel ébredt, gyomrában kitört az új világháború. De Bálint egyáltalán nem hiányzott neki, sosem hiányzott.

Jobb is így, gondolta, és az ablakhoz lépett, hogy mélyet szívjon a friss délelőtti levegőből. A vonat elé ugrott, mert folyton csak szenvedett. Jöhetne már egy új szobatárs.

Végéhez közelített a február. A tél nem legyintett vastag hótakarót a városra. Mindent ugyanaz a megszokott szürkeség uralta. Csak egy fehér folt tűnt fel Dániel, a mérnökhallgató látóterének szélén: a fehérbe borult kerítés, amire a kábítószer szóródott tegnap délután.

Vasárnap van, csak pár üzlet nyit ki. Ez járt a fejében, mikor kinyitotta hűtőt, és nem talált semmi olyat, ami enyhíthetne másnaposságán. Le kell szédelegnie a közeli éjjelnappaliba, de megteszi, csak múljon el ez a rossz érzés.

Odalent mégis szöget ütött valami a fejébe. Elhaladt a fehérbe burkolózó kerítés mellett. Belehasított a tudatába. A vonat elé vetette magát. Egyre csak az jutott eszébe, amit Bálint mondott. Minden napod farsang. Tegnap, a szórakozás hevében jogosan ismételgethette ezeket a szavakat, elvégre tényleg farsang volt. Ma viszont elmúlt az érzés is, tovarepült, mint egy egynyári énekes karrierje. Ma már más jelmez a nyerő.

Zúgott a füle, arca meg akarta csókolni a járda betonját, semmit kedve sem volt szenvedni. Csak energiaitalt vedelni. Egy ideig biztosan alkoholundora lesz, ezt biztosra vette. Pillanatnyilag valami más ízre volt szüksége, hogy elfedje a torkán felfelé toluló hányást. Szórakozottan a kábítószeres kerítéshez lépett, ujjával végigsimított a poron. Megízlelte az isten tudja, mi ízét.

Egy pillanatig megdermedt. Megint végighúzta az ujját a kerítésen, megint ízlelt.

Porcukor volt.

Sosem hiányzott neki Bálint, sosem érzett semmit, ha rágondolt. Kizárt dolognak tartotta, hogy valaha egyetértsen vele. De megtörtént, és ettől a gondolattól hányt is egyet. Fakó sárga színű hányás festette meg a kerítést, és folyt le a járdára.

Azt gondolta, hogy ő más, pedig ugyanolyan, ez volt az okádás után az első gondolata, és ez még jobban erősítette benne a kárörömöt és a megvetést, amit Bálint iránt érzett. Egy dologban viszont, életében először, de túl későn, osztozott a véleményében.

Minden nap csak egy farsang. Világnagy farsang.

 

Maier Péter: Oidipusz

Van egy személyim.
A te neved is hordom rajta.
Szerencsére.
Mindjárt egy férfiét is hordom majd
Azon a kártyán.
De még.
Gömbölyödő pocak vagyok
Pusztán a köldöködbe dugtál egy cigarettát.
Vedd le a bakancsod.
Meg az enyémet is.
Rontsd el a hajam, Anya.

Oké, megvan.
De most sem jó.
Itt vagy.
De miért nem jó?
Közel áll hozzá, de nem.
Létezik jó egyáltalán?

o.jpg

 

Lázár Tibor: Talán

 

– Megkaptad a hírt?

– Meg. Sajnos...

– Mi az, hogy sajnos?!

– Kicsit félek tőle.

– Félsz? Tőle? Mármint, pont, hogy Te őtőle?

– Félek, hogy nem tudok vele bánni majd.

– Kevin, te vagy a legjobb gyerekkori barátja.

– Igen, Anya. A gyerekkori. Azóta pedig változott egy-két dolog.

– Én is tudom pontosan, hogy mi történt vele. Ha mást nem, akkor legalább azért tedd meg ezt érte, mert én kérlek rá.

– Hjajj.

– Na...

– Oké. Tehát holnap háromkor indulok, igaz?

– Igen. És az elővárosban szállsz. Tudod, kettővel a végállomás előtt. És Kevin... Köszönöm. Bob nevében is.

– Hmm. Hát, nincs mit. Ami azt illeti, van már néhány ötletem...

* * *

 

Szokásához híven lehajtott fejjel bandukolt hazafelé, miközben az út szélén heverő kavicsokat bámulta. Olykor megfordult a fejében, hogy elkezd rugdosni egyet, csak úgy játszadozás kedvéért, mint ahogy azt teljesen hétköznapi módon, oda sem figyelve teszi a többi korabeli gyerek, akik szintén ezen az úton sétálnak – tervét azonban mindig hamar szabotálja egy gondolat, miszerint „lenne bármi értelmi is a zajongásnak? Hülyeség, értelmetlenség – inkább érj haza minél előbb!”

Maradt tehát a cipőkopogás, és az azon kívüli teljes, néma csend.

– Szia Bob! – köszönt a fiú anyja, Bob pedig válaszként bólintott egyet. – Milyen volt a suli? – pontosan tudta, hogy nem fog választ kapni, mégis mindennap ugyanúgy reménykedett valamiféle csodában. Valami csodában, ami ma sem történt meg.

Nem viselkedett durván, nem volt undok, vagy bármi hasonló, csupán lassú léptekkel vonszolta magát a lépcsőn a szobájába – pont úgy, mint minden nap.

Kopp-kopp. Visszhangzott a tompa ajtókopogás a fiú szobájában. Reakció nem érkezett, néhány pillanattal később az édesanyja benyitott. – Bob, ugye tudod, hogy ma érkezik Kevin? – a fiú határozottan bólintott, az anyja rámosolygott, majd kiment a szobából. A vonat lassít, majd megáll. Előváros, végállomás előtti második megálló. Kevin hosszú, elnyújtott léptekkel száguldott végig az utcákon, lábfejével alkalmanként pedig beleturkált az út mentén hömpölygő kavicsokba.

– Booob! Megjöttem! – kiáltott Kevin, amint megérkezett, majd Bob anyja felkísérte őt a sötét szobába. Bob épp ugyanolyan kedvetlennek mutatta magát ezúttal is, mint mindig, legbelül azonban igencsak meglepődött gyerekkori barátját látván. – Készen állsz? – kérdezte, barátja pedig válaszként csak száját húzta. Kevin nem tudta pontosan mi tévő legyen, de végül is úgy vélte, belevág vele a kalandba, rosszat nem tehet vele. Pontosan tudatában volt annak, hogy mióta barátja szeme láttára veszítette el testvérét, ez lesz a legmozgalmasabb napja. Belevágtak.

 

* * *

 

Már késő éjjel volt, mire a két fiú hazaért. Fáradtan és kimerülten vetődtek le a kanapéra. Séta a város legizgalmasabb helyein, strandolás, mozizás, egy kalandpark meglátogatása... Őrület, mennyi mindent sikerült bezsúfolniuk egy napra. Kevin azonban képtelen volt teljes beleéléssel menni bárhova is úgy, hogy közben egy szó sem szökkent ki barátja száján, bármit is csináltak – holott igazából ő is élvezett mindent.

– Úgy jöttem el ide, hogy van egy célom. Akkor jöjjön a végső terv... – kezdte Kevin, Bob pedig csak nagyokat pislogott. Kevin szó nélkül bekapcsolta az ottani tévét, majd elővett egy üres CD-t, és behelyezte a lemezlejátszóba. Lekapcsolta a lámpát, majd leült Bob mellé a fotelbe. A szobában sötét volt, csak a tévé képernyőjének fénye világította meg a fiúk arcát.

És nem sokára el is indult. Ugyanaz a rajzfilm, amit akkor néztek. Akkor, legutóbb – amikor utoljára látták egymást, mielőtt Kevin és családja elköltözött egy vidéki városba. Akkor, régen.

Kevin azonban egy perecig sem pillantott a TV-re. Őt figyelte. A barátját, és azt, miről árulkodik az ő arca. Őt figyelte. Őt, és azt a mosolyt, amit a kedvenc jelenetük csalt az arcára.

– Talán egy nap újra megtanulunk majd nevetni is – sóhajtott Kevin. – Talán.

Scherer Dorottya:Kávédialóg

 

12270416_906367749482345_1937458783_n.jpg

Téma: rasszizmus
Szereplők: rasszista apa, lánya és a lány újdonsült, cigány barátja
Extra kitétel: szerepeljen a párbeszédben a "Hold" kifejezés

Jelenet a nappaliból indul. Lány betoppan, utána a barátja. Apa újságjába merül.

Lány: Szia apa!
Fiú: Jó napot!
Apa (
rájuk se néz): Szia kicsim.
Fiú: Szeretem a lányát.
Apa (
félig felpillant, orra alá dünnyög): Nem szeretem a váratlan vendégeket.
Lány: Nem vendég. (
kis hatásszünet után) Családtag.
Apa: Ez egy fehér család.
Lány: Mostantól csak félig.
Apa.: Nem akarok kávé színű unokákat.
Lány: Nincsenek unokák. Ő csak a barátom.
Fiú: Pedig a kávé finom.
Apa: De a cukor benne fehér.
Lány: A cukor kávé nélkül nem kávé.
Apa: A kávé cukor nélkül pedig keserű, úgyhogy nincs miről beszélni.
 
Lány: A cukor élete is lehet keserű. A kávéban érzi magát elemében. Ha ízesíthet. A mi életünk is keserű.
Apa: Nem fogsz megízesíteni egy cigány gyereket.
Lány: Nem gyerek.
Apa: Nem is felnőtt.
Fiú: De szerelmes.
Apa: Olyan nincs.
Lány: De van. Ez kölcsönös.
Fiú: Szeretem a lányát.
Apa: ÉN vagyok az, aki szereti és ezért megvédem.
Fiú: Kitől?
Apa: Tőled és a fajtádtól.
Fiú: Miért védi meg attól, aki szereti?
Apa: Mert szeretem.
Fiú: Akkor ez közös vonás.
Apa: Én egyedül szeretem. Nincs közös vonásunk.
Lány: De van.
Apa: Bennetek például mi a közös? Az ellentét?
Fiú: Az ellentétek vonzzák egymást.
Apa (
felháborodottan): Akkor... A lányom okos, te buta vagy?
Lány: Nem buta.
Apa (
folytatja a gondolatmenetet): ...ő szép, te csúnya vagy?
Lány (
reménytelenül): Ő még szebb, mint én.
Apa(
diadalittasan): ...a lányom fehér, te CIGÁNY?
Lány: Ugyan már!
Apa: Akkor nem vagytok ellentétek. Nem vonzzátok egymást és kész.
Fiú: De igen.
Apa: Mi igen? Cigány vagy?
Lány: Apa...
Fiú: Igen, az vagyok.
Apa: Erről beszélek!
Lány: Ugyanolyanok vagyunk.
Apa: Ezt mégis hogy gondoltad?
Lány: Mégis hogy nem?
Fiú:
Úgy vonz a lánya\Mint tengert a Hold sugára
    Szívem, mint dagály a Holdtöltében\Magamat látom az ő szemében.
Apa: MI??
Lány: Nem ”mi?", hanem " tessék?".
Fiú: Írtam egy szerelmes verset a lányának. Kíváncsi vagyok a véleményére.
Apa: Miért, talán tanulsz ilyet??
Lány: Nem, tanít.
Apa: Ó, valóban? 26 évesen??
Fiú: Igen.
Apa: Morzézni tanítod az analfabétákat, vagy mi?
Lány: Latin-magyar szakos tanár.
Apa: És mégis hol? Hugyaröcsögén?
Fiú: Nem. Az ELTÉ-n.

 

 

Galambos Viktória: Átkos adottság

 

 

Egy érdekes tény róla: különleges. Nem a mindennapi gyermek szemével figyeli meg a vi-lágot. Pedig kívülről olyan mint a többi. Barna rövidebb haj, kék szem. De ha ez a fiú néz, akkor lát is. Megfigyeli, és meg is jegyzi az apró mozdulatokat. És ezzen a módszerrel pár perc alatt kiismeri az embereket. Ezért félnek tőle. Ezért nem fogadják el. Minden nap bebo-torkál az iskolába, leül a hátsó padba, és vizsgál. A diákokat, a tanárokat. A beszédet, a gri-maszokat. Mindent magába szív.

Az udvaron a fal mellett állt az árnyékban, mintha ő is az lenne. Egyedül égszínkék jeges tekintete árulta el. Egy szőke fiú lépett elé. Négy társa mögötte. Valószínűleg a dominanciáját jött kimutatni.

- Mit bámulsz te? – kérdezte pökhandin, szinte már fenyegetően. A fiú gyorsan felmérte társát.

- Otthon zűrök vannak, de ezt nem rajtam kéne levezetned. – mondta, és szeme vissza is vándorolt a távolabbi személyekre. Hangja biztos, és érzelemmentes volt.

- Miről hadoválsz?

- A szemed karikás, gyűrött a pólód, és olyan kék-zöld foltjaid vannak, amik ujjnyomokra emlékeztetnek. – tisztázta. – És a kutyád is meghalt, mert nem rég még apró golden retviever szőrszálak voltak a ruhádon, most meg nincs. – erre a szőke bedühödött.

- Mit képzelsz magadról te retardált. Nem tudsz semmit.

- Tényleg? – vonta fel a szemöldökét. A másik érezte, hogy őt figyeli a többi srác. Lépnie kell. Megragadta a másik gallérját, és egy hirtelen mozdulattal felemelte és a falhoz szorította. A heves mozdulat közepette egy gomb lepattant a barnahajú kabátjáról. Az apró tárgy az asz-falthoz koppant és még keringőzött egyet mielőtt megállapodott volna egy ponton. A helyét sötét cérnaszálak jelezték.

- Jól figyelj rám. Nem kaptál rá engedélyt, hogy az életemben turkálj, szóval ne tedd. Csak éld a nyomorék életed és hagyj békén. – közölte. A kékszemű annál okosabb volt, minthogy most elkezdjen kötekedni. Inkább csak belemeredt a barna foltokba amik az arcról meredtek rá. Éazrevette a változást a fiú tekintetében. Mintha rájött volna hogy mit csinál, és mág ma-gától is megijedt. Talpa a talajt érték amikor a másik letette, és egy szó nélkül továbbmentek. De a szőke élete. Már nem maradt ugyanolyan.

Szerencsi Anasztázia: Mozaik

A főutcán sétáltam tegnap délután,

Körülvett a régi házak fáradt sora.

A vakolat, mint öregember ráncai

Emlékeztetett az idő múlására.

Egyszer csak zenét hallottam az egyik ablakból,

Olyan volt, mint ezer madár füttyének együtthatója.

Különböző dallamok csengtek össze,

Különbözőek, de kiegészítve egymást.

Álltam, mint amikor a szél már nem viszi a felhőket az égen.

Úgy döntöttem, maradok még egy kicsit,

Ám nem sokkal később ismét elindultam.

A napsugarak, mint pillanatnyi festék,

Árnyakat vetettek a házak falára,

Ezzel keltve életre a néhol rozoga épületeket.

A képek, mint egy folyó hullámai

Egyszerre lassan, szabályosan

A távolba sodortak engem is.

12082948_1664072310536459_1627318242_o.jpg

Farkas Eszter: Senkié sem

Még így utoljára össze kellene szednem magam, megérdemlik.

Legalábbis most így gondolom, bár semmiben sem lehetek biztos, bármikor jöhet a szokásos, aki az arcomba üvölti, hogy te kis naiv hülyegyerek már megint elhitted!

Elhitted a vasárnapi palacsintát, amelynek folyton égett szélét mindig kakaópor fedte, hogy az ne látsszon. Elhitted a szekrényed leesett ajtaját, ami az ablakodnak van támasztva, a nyikorgó zsanérjait a hugod folyton ruhakölcsönkérő kezei miatt. Elhitted, hogy a pálma bírni fogja, ha te a vaníliás cigid mindig a cserepébe nyomod el. Elhitted a mosolyt, amit az váltott ki, hogy apa mindig a közepén nyomta a fogkrémet, ezért anya mindig a tubus elejébe nyomta a maradékot utána.

Elhitted. Elhittem.

Kilógok innen. Nincs közöm a szobámhoz, a kedvenc diófámhoz, a nagyi fahéjas sütijéhez.

És hozzátok sem.

Most az egész színjáték volt? Vagy mi? Olyan nehéz lett volna kinyögni, mondjuk az egyik ebédnél, hogy:

"Jajj, te, figyelj már, nem is mi vagyunk az igazi szüleid, de azért edd már meg a maradék tésztát, jó?!"

Nem mondtatok semmit.

Hát én is néma vagyok. Először egy-két napra terveztem, amikor a sokktól alapból elállt a szavam, de kicsit több lett belőle. Gondoltam elveszem tőletek a hangom és önmagam is, bár sohasem voltam a tiétek.

Én azé a két éve halott nőé vagyok, akit nem ismerhettem meg soha. Nem tudom, milyen az illata, tudott-e hajat fonni, hol voltak gödröcskéi, mikor igazán, szívből mosolygott, egyáltalán nevetett-e, szerettett-e. Engem.

Gondolom hálásnak kellene lennem, amiért így élhettem, de inkább ti tartoztok nekem a sok hazug kislányomért. Hazudtatok nekem. Kicsit bűntudatom van, azért gondoltam, hogy ezt megosztom még veletek, mert alapból simán itt akartalak hagyni titeket, legalább olyan összetetten, mint én most.

Ne keressetek.

"Lányotok"

Remegő kéz, ideges hajba túrás, egy könnycsepp. Egy hangüzenet. HANG! Tőle:

"Szavak nélkül hazugság sincsen."

Szabó Kende: Esik eső

 

11988536_596705773802194_8414610117859591325_n.jpg

Svéd város villamosán játszódik a jelenet, egy esős tavaszi napon.(A szereplők érzelemmentesek)

KALAUZ Szép Jó napot! Jegyeket kérem ellenőrzésre!

UTAS1 zavartalanul ül. Odaér a kalauz, megszólítja.

KALAUZ Jegyét kérem uram!

UTAS1 ránéz, kutat a zsebében.

UTAS1 Otthon hagytam a bérletem.

KALAUZ Rendben, ebben az esetben meg kell, hogy büntessem.

UTAS1 De van bérletem, csak otthon hagytam!

KALAUZ De ha utazik, magánál kell, hogy legyen a bérlete. Szükséges az utazáshoz. Anélkül nem szállhat fel a járműre.

UTAS1 De van bérletem, csak otthon hagytam. Én nem fizetem ki a büntetést, hisz van bérletem

KALAUZ Akkor választania kell, hogy vagy leszáll a következő állomáson a villamosról, vagy megbüntetem.

UTAS1 De én az Aprilgatan-on szállok le. Az még (számol az ujjain) négy megálló.

KALAUZ Addig nem utazhat, csak ha megbüntetem. Választania kell.

UTAS1 Nekem ott kell leszállnom. A virágoshoz megyek. Ma reggel leringyóztam a feleségemet.

KALAUZ Ez nem volt szép!

UTAS1 Azt mondta, pöcs vagyok.

KALAUZ A ringyó akkor is rosszabb.

UTAS2 Jobban tenné, ha a következőnél szállna le!

UTAS1 hátranéz UTAS2-re

KALAUZ Látja!

UTAS1 De őt senki sem kérdezte! (hátrafordul) Ne szóljon bele!

UTAS2 Én csak tanácsot adtam magának.

UTAS1 Maga tanácsadó?

UTAS2 Nem. Én titkárnő vagyok.

UTAS1 Tehát nem kéne, hogy tanácsot adjon. Tanácsot a tanácsadók szoktak mondani. Ezért hívjuk őket tanácsadóknak. Különben is nőktől nem fogadok el tanácsot.

KALAUZ Uram, lassan le kell szállnia, mindjárt a következő megállóhoz érünk!

UTAS1 Én leszállok, ha leszállítja ezt a nőt is!

KALAUZ De neki van érvényes jegye. Ő utazhat.

UTAS2 Látja!

KALAUZ Magánál nincs jegy, úgyhogy le kell szállnia.

UTAS1 Hát nem hallotta, hogy ez a nőszemély sértegetett?

KALAUZ Sokkal inkább maga sértegette, a hölgyet.

UTAS2 Úgy van.

UTAS1 Hallja? Megint sérteget.

KALAUZ Már látom az állomást. Jobban tenné, ha felállna!

UTAS2 Igen, tegye amit mond!

UTAS1 hátranéz UTAS2-re, hosszan nézi, majd feláll

UTAS1 De nekem van bérletem, csak otthon hagytam!

KALAUZ Ez engem nem érdekel!

UTAS1 odaáll az ajtóhoz, az ajtó kinyílik

UTAS1 Nem jó ilyenkor sétálni, esik az eső.

UTAS1 leszáll

KALAUZ Nem szeretem a tiszteletlen utasokat!

UTAS2 Ez a férfi nagyon sértően viselkedett.

KALAUZ Igaza van.

 

 

 

Szabó Ivett: Gondolat

,, Az èrtèk kis dolgokban rejlik. " állt a papìrfecnin. Rajta egy fémgomb. A lány felvette, majd a napfénybe emelve szemlélte. A hideg fém tapintásakor érezte a belé vésett mintát. Vonalak és pontok kavalkádja, részlet a végtelenből.

,, Pont mint egy gondolat." jegyezte meg magànak, majd zsebre tette. Hazaérve vékony fekete szalagot keresett, eggyé tette a gombbal és a nyakàba helyezte.

Èdesanyja halvàny mosollyal nyugtàzta ùj èkszerèt. Első èkszerèt. Szülői csókkal indult ùtnak.

 

A varroda előtt àllò őrnek tisztelettudòan biccentett. Durva ember, nem mer hozzà többet szòlni. Jòl hasznàlja a tőröket. Azokat, amiket az ember lelkèbe szokàs szùrni.

- A cigàny mindenedet,hogy màr megint kèsel..-morogta köszönèst nem fogadva.

A làny lehajtott fejjel sietett a varrògèpek fele. Kabàtjàt gondosan letette, majd a gèp mögè ült. Pontban ötkor minden gèp egyszerre szòlalt meg. Minden nap ugyanaz a munka. Hat òra köpenyekkel, hat òra nagràgokkal. A munkabiztosok ràtapadnak szemükkel, hibàk utàn kutatva. Mögötte egy- egy köpès. Fehèr lànyom halk kacaja.

 

Kèt óra. Nègy òra. Tizenkèt òra. Sietősen pakolta el az anyagokat. Kabàtjàt magàhoz szorìtva haladt a kijàrat felè. Napi tizenkèt òra tisztìtòtűz. Fèlt pokolnak nevezni; ùgy soha nem remènykedhetett volna a szabadulàsban.

Gyors lèptekkel hagyta el az èpületet, de az őr szava megàllìtotta.

- Fordulj meg!

Lesütött szemmel lèpett vissza az őr elè.

- Mi az ott a nyakadban?

- Nem. Nem a nyaklàncod. Az egy gomb. Ez pedig egy varroda, ahol gombokkal dolgozunk. A munkabiztoshoz, most!

Vissza az èpületbe, fel az emeletre, bele a vègzetbe.

- Ez a cigàny lopni pròbàlt. Ez azonnali elbocsàtàst követel.- hangzott az őr szava

A munkabiztos pròbàlt ràjönnia bűntettre. Az őr ràbökött a medàllà minősìtett gombra.

À, a gomb! Mi nem hasznàlunk ilyen.. ìzlèstelen darabokat, nem lopott semmit. De ha màr itt van, szìvesen elbocsàtom, amùgy se bìrom a mocskos kèpèt. A gombot megtarthatja.

 

A làny, elzàrkòzva a többi szidalmazàstòl, szò nèlkül tàvozott. Ùtközben felkapta az első papìrt ès ceruzàt. Kièrve, papìrdarabkàjàt a varroda falànak nyomta, ùgy ìrt.

,, A szenny kis dolgokban rejlik." A papìrt ès a gombot a földre dobta, majd eltűnt a derengő fènyben.

Pintér Kristóf 'Signo': Heló heló

Heló heló freedom of speech, hát te meg mit csinálsz itt?
Nem láttunk még, szóval kérlek mondd el, mit tudsz kínálni.
Mondhatom, hogy szopjál lófaszt? Meg azt is, hogy bassza meg?
Hát ez de zsír! A srácok majd el se hiszik! Azta! Ez
Mekkora jó világ lesz már! Köszönöm, hogy létezel.
Csak az a baj, azt hallottam, néhanapján vétkezel.
Engeded az utálkozást, engeded az ocsmányat,
Etikátlan elemeket engedsz be, ezt rosszt láttat.
Figyelj oda, nehogy aztán ne leld meg itt a helyed!
Egy esélyt, de csakis egyet, annyit adtunk mi neked!
A híveid fröcsögnek és hőzöngnek és zajosak,
Nem fogják, nem, nem fogják be a mocskos pofájukat!
Jobb, ha ezek kussolással tisztelegnek előttünk.
Interneten köpködjük le mindet! Ez lett belőlünk.
Demagógan ordítjuk, hogy a demagóg rossz ember,
De ha neked, embertársam, de ha neked pont ez kell...
Nem lesz többé szabadszájú gyerek aki zavarog.
Gondolkodj már el rajta, te komolyan ezt akarod?
Ha ő nem beszél, te sem szólhatsz. Nem lesz a nyelv közös hely.
Ha hangot ad, két útja lesz: közutálat – közröhej.
Mi lenne ha pislákolna fény fejedben? Ébredj láng!
Öngyújtónak szikrája kelt futótüzet. Érted már?
Gyújts fel mindent! Égesd el, míg nem marad már kérdés több.
A válaszok? Messze vannak. Mint egymástól ég és föld.

signo_signo_legyszives.jpg

 

süti beállítások módosítása