Már harmadik alkalommal szemléltük együtt a hold fényében úszó hegyoldalt. A bor még mindig finom volt.
- Még egy pohárral? - s töltötte is a vörös boldogságot.
- Vadregényes ez az este.
- Valóban. A szálló ablakából előtűnt lány, aki kimenekül az éjszaka közepén, hogy maga alatt érezze a völgy virágait, maga fölött az ég csillagait; és maga mellett az író erejét. Szabad egy sétára?

Nevetve karoltam belé. Az árnyak övezte ösvényen kapaszkodtunk felfele. Szótlanul lépkedtünk, ösztönösen hozzásimultam. Vonzott a lelke. Az éjszakák, amiken ismerkedtünk egymás lényével, megszerettették velem a fenyőfák illatát, a harmatos fű érzését a lábam alatt.
Miközben beszélt, belém áramlott minden szava, és egyre erősebben éreztem, milyen sok van benne, amiről sejtésem sincs. Állítása szerint kifogyott az ihletből. Szerintem a két este alatt hallottakból két könyvet lehetett volna ìrni.
- Te leszel a múzsám! - mondta hirtelen.
Szemérmes mosollyal válaszoltam, majd mesélni kezdtem az általam tapasztalt inspirációk sokszínűségéről. A szeme mintha szívta volna belőlem a szavakat, a nyers gondolataimat hallottam vissza.
Az útvonal az ő fejében volt, vakon követtem a fák tömege között.
- De mégis, hogyan válok én a múzsáddá? - kérdeztem meg végül.
Egy pillanatra megállt, gondolkozott, majd komor arccal fordult a hold felé.
- Elvezetlek a szakadékig, megcsókollak, majd letaszítalak a mélybe.

Èreztem, ahogyan kiszivárog az erő testemből. Rémülettől kifehéredett arccal követtem továbbra is. Tér-
és időérzékem, gondolataim és józan eszem annak a fának a tövében maradtak, ahol ő utoljára megszólalt. Lecsuktam a szemem. Mikor újra kinyitottam, a szakadék szélén álltunk.
- Ne.. - suttogtam könnybe lábadt szemmel.
Megcsókolt, rám nézett.
- Most váltál az igazi múzsámmá - mondta, majd átadott a szakadéknak.