A tél nem legyintett vastag hótakarót a városra. Mindent ugyanaz a megszokott szürkeség uralta.

Dániel párát fújtatva pillantott fel. A felhők mögött lemenő nap színtelen fénybe vonta a vasútállomást, amerre minden nap hazafelé tartott, vissza a kollégiumba. Nyomasztó egy környezetnek tartotta, de legalább nem érezte teljesen elveszve magát, hiszen a pályaudvar csak néhány percnyi sétára volt az ideiglenes otthonától. Keserű szájízzel, ironikusan elvigyorodott. Hát igen. Nem így képzelte el az egyetemi életet, legalábbis a látványt tekintve. Pezsegni akart Budapesten, feloldódni a lehetőségekben, ehelyett megdermedt, már-már gyémántkeménységűvé szilárdult itt. Hiába, egyedül itt maradt hely, de ezt is meg kell becsülnie egy, a ponthatáron éppen átslisszoló mérnökhallgatónak.

Borúlátása olykor-olykor különös dolgokat mondatott vele, például: most szembenézhetsz azzal, amit teremteni fogsz. Mindig ez jutott eszébe, ha a füttyögő, sínek göröngyein kattogó vonatokat látta. Mikor pedig az ehhez hasonló mondatok felötlöttek benne, azon nyomban el is fojtotta ezeket. Számára túlságosan művészien csengtek ezek a szavak. A művészetet megvetette. Nem hozott elég pénzt.

Ha pedig művészet, a szobatársa jutott eszébe. Őt is megvetette, csak azért, mert egy teljesen más világnézetet vallott. Dániel azt sem tudta, mit jelent a „világnézet” szó, erre csak rájátszott az is, mikor egyenesen az ő fejének vágta mélyen megvetett lakótársa, Bálint. Nem gyűlölhetsz engem csak azért, mert más a világnézetem, mint neked. Ezt teljes nyugalommal, halkan mondta neki, Dániel meg leordította a fejét, hogy éhen fog halni, és különben is, a művészek vagy buzik, vagy szánalmas éhenkórászok. És ezzel le volt rendezve minden vita.

De hát ez jutott neki, Dánielnek, aki a legnevesebb egyetem legnépszerűbb szakán tanul, az lényegtelen, hogy fogalma sincs, miképpen megy át félévkor. Ezt senkinek sem kellett tudnia.

Február végén közeledett a farsangi felhajtás. Ez látszólag nem érte el a pályaudvart és környékét, minden ugyanolyan csendesen és szürkén megfagyott, mint az év további háromszázhatvannégy napján. Dániel hamar beért a kollégiumba, és azon találta magát, hogy kitárja a szobájuk ajtaját. Odabent – óriási meglepetésként – minden a megszokott medrében folyt, első pillantásra.

Bálint a szobaszéli asztalnál ült, a lapjára borulva. Dániel ekkor tudta, hogy valami mégis történt. Eddig háromszor látta őt így. Először, mikor meghalt az anyja. Akkor Dániel még érzett némi reményt arra, hogy szobatársi kapcsolatuk jóra fordulhat, hiszen nemrég költöztek be. Másodszor, mikor hosszas huzavonát követően egy megkeresett kiadó közölte, mégsem adják ki Bálint művét. Harmadjára egy teljesen ismeretlen indok miatt, amit Dániel az óta sem tudott meg, de elég mélynek kellett lennie ahhoz, hogy így érintse őt. Egyet azonban tudott: ez a fickó, akit szobatársaként ismer, túlságosan elvont és bonyolult alak ahhoz, hogy követni tudja őt.

Ami viszont hozzátartozott ehhez az állapothoz, az üveg bor és egy zacskó fehér por – biztosan valami drog, gondolta Dániel, de sosem mert belekóstolni – most is megtalálható volt az asztalon. A palackot már nem zárt parafa dugó, a zacskó sarkát is elvágták. Bálint bizonytalan időközönként szipogott egyet, a sírástól, vagy a kábítószer orron át való beszívásától, azt nem lehetett megállapítani.

Dániel nem köszönt, csak levágta hátizsákját az ágya lábához. Ilyenkor jobbnak látta békén hagyni Bálintot, az első alkalommal is csak a bajt okozta erőltetett részvétnyilvánításával. Neki most különben is a farsangi bálra kellett készülődnie, amit ma este rendezett meg egy közeli szórakozóhely. Pár percig szótlanul, szobatársával mit sem törődve próbálta valamennyire jobb színbe hozni magát, ne úgy nézzenek majd rá, mint egy rakás szerencsétlenségre, de miután megfürdött, leborotválta egyetemistabajszát, az ágyon ülve végül szemet szúrt neki Bálint. Nem kamillázhatok egy drogos mellett, gondolta, de az meg sem fordult a fejében, hogy tapintatosságot tanúsítson Bálint felé.

- Hé, te. – Még ő maga is elnevette magát, milyen jelentéktelenül magas a hangja. – Izé… szóval, most mi történt? – gyorsan kigondolt egy lehetőséget: még korábban kifigyelte, hogy Bálint a laptopján hosszan, intenzív pillantással mered egy lány közösségi oldalának profilképére. – Elhagyott csajod? Vagy mi? Szólalj már meg.

Miközben ekképp szólott, ellenkező gondolatok törtek fel benne: ha Bálintnak lenne is barátnője, egyáltalán létezik-e olyan lány, aki képes a társaságában maradni egy kínos percnél tovább, nem nagy csoda, ha elhagyta. De Dániel nem is sajnálta volna Bálintot, amennyiben ez történt volna.

Hamar közel került a megoldáshoz. Bálint végre felnézett, Dániel meglepetten konstatálta, hogy nem tűnt sem részegnek, sem agyonszívottnak.

- Mit tudsz te erről? – kérdezte halkan, ahogyan szokta. – De legfőképpen: honnan?

- Legközelebb ne bámuld őt olyan feltűnően – vigyorgott örömtelenül Dániel. – Őszintén szólva, nem csodálkozom, amiért elhagyott.

- Nem voltunk együtt.

- Az sem meglepetés.

- De igen, őt bámultam, ha tudni akarod – válaszolt gyorsan Bálint. – Egyik szaktársam. És nem csak az interneten keresztül bámulhatom, jóban is vagyunk.

- Voltatok, ahogy feltételezem. – Dániel ajkai még szélesebb vigyorra görbültek. Derüljön már ki, mekkora szerencsétlen.

- Semmit nem tudsz erről a dologról, és ha azt akarnád látatlanban beadni nekem, hogy többé nem akar látni, hát ki kell, hogy ábrándítsalak. – Bálint közelebb húzta a zacskót. Némi fehér por kisebb csíkot húzva kiömlött az asztallapra. Már hajolt volna, hogy a csíkot felszívja, amikor Dániel félbeszakította a rituálét.

- Az előző hármat még valahogy megértettem, de ezt sehogy sem tudom felfogni. Akkor most mi van?

- Az van – emelkedett meg Bálint hangja, mintha csak egy értetlen kisiskolásnak beszélne. Nem állt túl messze az igazságtól –, hogy én mindig egyedül voltam, érted? Senki az égvilágon nem várt, hogy megkérdezze, hogy vagyok, képtelen voltam szeretni, mert nem volt kit. Aztán jött ő… - itt elcsuklott a hangja, de Dániel feltételezte, a lányról van szó. – És minden megváltozott. Új értelmet nyert minden. A kezébe adtam a szívemet, amit eddig senkivel sem mertem megtenni. Azt hittem, a szerelem csak egy giccses, túlértékelt dolog. Aztán azt vettem észre, minden egyes ölelésben, csókban, amit csak útközben, akárhol láttam, hogy nekem nem adatott meg, pedig ugyanúgy vágyom rá. Ő… - itt megint megállt pár pillanat erejéig. – Ő jelentette a fényt ebben a sötét világban, a szürke életemben. Nem érdekelt semmi, tudtam, neki elmondhatom, hogy teljesen belé vagyok esve. Nem fog elítélni érte, még ha visszautasít is. És hát… ez történt. Elutasított. Először anyám, aztán a regényem, az egyedüllét, most meg ez. Ne nézz rám ilyen szemekkel, tudom, hogy megvetsz, csak mert te másképpen éled a tyúkszaros életedet. Veled ugyanolyan, mintha egyedül lennék, érted? Egyedül. Ki vagyok segítve veled, te fasz.

- Örülj, hogy ez egyszer kinyílt a csipád – válaszolta unottan Dániel. – Farsang van, buliba megyek, ma engedékenyebb vagyok.

- Tessék csak – Bálint tekintete átfúrta Dánielét. – Menj csak buliba, mosd le előtte magadról minden szennyedet, vegyél fel álarcot, mert farsang van, nem? És minek öltözöl? Vagy tán be sem kell öltöznöd? Hiszen minden napod farsang. Egy világnagy farsang.

- Elég volt, kussolj már! – üvöltötte Dániel. Fogalma sem volt, mire akart ezzel kilyukadni Bálint, de roppantul frusztrálta, hogy szobatársa ugyanolyan tenyérbe mászóan csűri-csavarja a szavakat, mint mindig. Dühösen kikapta Bálint kezéből a zacskót, és az ablakhoz sétált.

- Rosszul viselkedtél, ma nincsen kábszi – morogta, és kiszórta az anyagot az ablakon. Az enyhe februári fagyos szél széjjelsodorta a hófehér port, ami megtelepedett egy közeli kerítésen. – Na, ott már igazán tél van, esett a hó – jegyezte meg vidámságot tettetve, de belül csak kőkemény fagyosságot érezve.

Hátranézve látta, hogy Bálint a szoba egyik sarkába kuporodik, térdeit átkarolva eldől.

- Elvették a szeredet? – vigyorgott Dániel.

- Nem érdekel az a por – Bálint újra a régi volt, nyugodt, halk, csak alig hallható suttogás tört ki ajkai közül. – De a valóság sem. Nincs hová menekülnöm, csak az alkoholba és a víziókba. Nem akarok itt élni, de nem azért, mert egy lány elutasított. Hanem mert nincsenek a közelemben lelkek. De te ezt nem értheted. Te most elmész a farsangi bálba, fittyet hánysz mindenre, hiszen a legjobb egyetemre jársz, a legpiacképesebb szakra, rajtad már nem fog semmi. Csak azt kívánom, törjön meg téged is a szenvedés, öljön meg a magány, és mikor az ágyadban fekszel, friss diplomásként, az új munkahelyeden, ahol kitömnek egy valag pénzzel, rohadj meg egyedül, mert senki sem hajlandó szóba állni az olyan korlátolt agyúakkal, mint amilyen te vagy. Akinek a pénz elég presztízs ahhoz, hogy kijelenthesse, ő már valaki.

Bálintot elfogta a remegés, vacogott, fogai össze-összekoccantak. Dánielre semmilyen hatást nem tettek a megátkozó szavak. Lepattantak álarcának védőpajzsáról. Sosem sejtette, hogy ugyanolyan üres a lelke a jelmez mögött, mint a sarokban magzati pózba gömbölyödő Bálinté is. Dánielnek nem volt mit elvenni a lelkéből.

Az órájára nézett. Sietnie kell, ha még jelmezt is akar kölcsönözni, hiszen az feltétlenül szükséges a belépéshez.

Sietve távozott, és legközelebb csak akkor tért vissza a szürkeségbe, mikor a farsangi bálról hazafelé tartott. Alkoholos mámorában még mindig ott táncolt a színesen villódzó fények alatt, jelmezesekkel körülvéve. Könnyen ment a szórakozás; ugyanazt csinálta, mint bármelyik nap, csak magára öltötte a jelmezt, amellyel mindenkinél megnyeri magát.

Elért a vasútállomáshoz. Égtek a hajnali fények. De nem csak ez a narancsos derengés szakította ki a helyet a szürkeségből. Szokatlanul pezsgett az élet, zsibongó tömeg csoportosult az állomás egyik pontjánál, egy félúton megállt mozdony mellett. Dániel jobban kinyitotta a benyakalt alkohol miatt ködbe burkolózó szemeit, és látta, hogy egy mentőautó is feltűnik a színen.

Átfutott rajta a gyanakvás. Biztos csak egy újabb életképtelen, nyugtatta magát, de mégis odament. Részeg mozdulatai kontrollálatlanságával félrelökte a nála magasabb, útban álló bámészkodókat, rögtön az első sorban találta magát. Pár pillanatig hagyta, hogy hozzászokjanak szemei a kiért rendőrök fényvisszaverő mellényeinek ragyogásához, de mikor kitisztult a kép, könnyen megemésztette a dolgot.

Bálint feküdt ott, két darabban.

Legelső reakcióként elhányta magát, nem baj, a sok szar úgysem maradhat örökké a gyomorban. Második pillantásra megbizonyosodott róla, hogy az tényleg – néhai – szobatársa. Harmadszorra pedig alig tudott kierőszakolni némi érzelmet, és az sem a részvét volt, hanem az öröm. Így, a bál után, részegen minden teljesen rendben valónak tűnt. Alkoholosan amúgy is elfolynak a gátlások. De Dániel sosem érzett szimpátiát Bálint iránt, elítélő, ítélkező volt vele szemben.

Úgy ment vissza a kollégiumba, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy feküdt le az ágyába, mint mindig. Reggel nehéz, fájó fejjel ébredt, gyomrában kitört az új világháború. De Bálint egyáltalán nem hiányzott neki, sosem hiányzott.

Jobb is így, gondolta, és az ablakhoz lépett, hogy mélyet szívjon a friss délelőtti levegőből. A vonat elé ugrott, mert folyton csak szenvedett. Jöhetne már egy új szobatárs.

Végéhez közelített a február. A tél nem legyintett vastag hótakarót a városra. Mindent ugyanaz a megszokott szürkeség uralta. Csak egy fehér folt tűnt fel Dániel, a mérnökhallgató látóterének szélén: a fehérbe borult kerítés, amire a kábítószer szóródott tegnap délután.

Vasárnap van, csak pár üzlet nyit ki. Ez járt a fejében, mikor kinyitotta hűtőt, és nem talált semmi olyat, ami enyhíthetne másnaposságán. Le kell szédelegnie a közeli éjjelnappaliba, de megteszi, csak múljon el ez a rossz érzés.

Odalent mégis szöget ütött valami a fejébe. Elhaladt a fehérbe burkolózó kerítés mellett. Belehasított a tudatába. A vonat elé vetette magát. Egyre csak az jutott eszébe, amit Bálint mondott. Minden napod farsang. Tegnap, a szórakozás hevében jogosan ismételgethette ezeket a szavakat, elvégre tényleg farsang volt. Ma viszont elmúlt az érzés is, tovarepült, mint egy egynyári énekes karrierje. Ma már más jelmez a nyerő.

Zúgott a füle, arca meg akarta csókolni a járda betonját, semmit kedve sem volt szenvedni. Csak energiaitalt vedelni. Egy ideig biztosan alkoholundora lesz, ezt biztosra vette. Pillanatnyilag valami más ízre volt szüksége, hogy elfedje a torkán felfelé toluló hányást. Szórakozottan a kábítószeres kerítéshez lépett, ujjával végigsimított a poron. Megízlelte az isten tudja, mi ízét.

Egy pillanatig megdermedt. Megint végighúzta az ujját a kerítésen, megint ízlelt.

Porcukor volt.

Sosem hiányzott neki Bálint, sosem érzett semmit, ha rágondolt. Kizárt dolognak tartotta, hogy valaha egyetértsen vele. De megtörtént, és ettől a gondolattól hányt is egyet. Fakó sárga színű hányás festette meg a kerítést, és folyt le a járdára.

Azt gondolta, hogy ő más, pedig ugyanolyan, ez volt az okádás után az első gondolata, és ez még jobban erősítette benne a kárörömöt és a megvetést, amit Bálint iránt érzett. Egy dologban viszont, életében először, de túl későn, osztozott a véleményében.

Minden nap csak egy farsang. Világnagy farsang.