Még így utoljára össze kellene szednem magam, megérdemlik.

Legalábbis most így gondolom, bár semmiben sem lehetek biztos, bármikor jöhet a szokásos, aki az arcomba üvölti, hogy te kis naiv hülyegyerek már megint elhitted!

Elhitted a vasárnapi palacsintát, amelynek folyton égett szélét mindig kakaópor fedte, hogy az ne látsszon. Elhitted a szekrényed leesett ajtaját, ami az ablakodnak van támasztva, a nyikorgó zsanérjait a hugod folyton ruhakölcsönkérő kezei miatt. Elhitted, hogy a pálma bírni fogja, ha te a vaníliás cigid mindig a cserepébe nyomod el. Elhitted a mosolyt, amit az váltott ki, hogy apa mindig a közepén nyomta a fogkrémet, ezért anya mindig a tubus elejébe nyomta a maradékot utána.

Elhitted. Elhittem.

Kilógok innen. Nincs közöm a szobámhoz, a kedvenc diófámhoz, a nagyi fahéjas sütijéhez.

És hozzátok sem.

Most az egész színjáték volt? Vagy mi? Olyan nehéz lett volna kinyögni, mondjuk az egyik ebédnél, hogy:

"Jajj, te, figyelj már, nem is mi vagyunk az igazi szüleid, de azért edd már meg a maradék tésztát, jó?!"

Nem mondtatok semmit.

Hát én is néma vagyok. Először egy-két napra terveztem, amikor a sokktól alapból elállt a szavam, de kicsit több lett belőle. Gondoltam elveszem tőletek a hangom és önmagam is, bár sohasem voltam a tiétek.

Én azé a két éve halott nőé vagyok, akit nem ismerhettem meg soha. Nem tudom, milyen az illata, tudott-e hajat fonni, hol voltak gödröcskéi, mikor igazán, szívből mosolygott, egyáltalán nevetett-e, szerettett-e. Engem.

Gondolom hálásnak kellene lennem, amiért így élhettem, de inkább ti tartoztok nekem a sok hazug kislányomért. Hazudtatok nekem. Kicsit bűntudatom van, azért gondoltam, hogy ezt megosztom még veletek, mert alapból simán itt akartalak hagyni titeket, legalább olyan összetetten, mint én most.

Ne keressetek.

"Lányotok"

Remegő kéz, ideges hajba túrás, egy könnycsepp. Egy hangüzenet. HANG! Tőle:

"Szavak nélkül hazugság sincsen."