- Ekkora elég lesz – villantotta meg a lámpafényben a vasszerszámot Tas. – Te mit gondolsz, Csabi?
A megszólított csak pár pillanat múlva eszmélt fel elrévedéséből. A gondolat, hogy most ők váltak azokká, akiknek pont az ellenkezőjévé szerettek volna, baljós érzéseket okozott. Jeges borzongás futott végig a gerincén, üveges tekintettel pillantott hol a félhomályos pince matracán heverő, benyugtatózott áldozatra, hol a fényben megvillanó fúrófejre. Furcsa volt belegondolni, hogy hónapokkal ezelőtt még Tas járt az áldozat cipőjében. „Mi a fasznak akarom én megvédeni őt?” idegeskedett magában. Tény, gyűlölte az iskolai zaklatást, és azért kelt Tas védelmére, hogy a fiú ne legyen olyan gyámoltalan, neki meg ne kelljen néznie és hallgatnia a Tas ellenirányuló brutális, undorító testi és lelki erőszakot. Az egyik legdurvább nyom, a szája bal sarkában húzódó vágás hege még mindig ott fehérlett Tas arcán, mikor a lámpa megvilágította.
- Csabi, válaszoljál már! – rázta meg őt Tas, miután hosszú ideig nem kapott választ. – Nagyobbat vegyek elő? Biztosan elég vastag ahhoz, hogy átvágja a csontot?
- Baszd meg, Tas – buggyant ki belőle. – Mit tudom én, nem akarom átfúrni Keró fejét.
Tas arcán nem látszottak érzelmek. A közte és Keró közti elnyúlt konfliktus még alapvetően jámbor tekintetét is megkeményítette.
„Nem nyerhetek” futott át a gondolat Csaba agyán. „Ha leállítom, folytatódik a kettejük marakodása, ha nem teszek semmit, még súlyosabbak a következmények.”
Azt kívánta, bárcsak vége lenne már, mindegy, milyen végkimenetellel. Csak fejeződjön már be.
- Tas – szólt halkan, remegett a hangja. Tas úgy tűnt, figyel rá. – Gondold ezt meg. Intézetben, vagy ami rosszabb, börtönben akarsz megrohadni, mint a VIII. kerületi fúrófejes? És mi lesz velem? Ha segítek neked, bűnrészes vagyok.
- Tehát ekkora elég lesz – bólintott minden érzelem nélkül Tas, és a szerszámosládából előkapott egy jókora kalapácsot. Csaba úgy döntött, a tettek mezejére lép, és lefogja Tast, de túl vehemensen akart nekiugrani, társa meglengette a kalapácsot, ezzel távol tartva őt magától.
- Most már nincs visszaút – jelentette ki Tas. – Nem lesz még egy ilyen alkalmunk.
Újra meglóbálta a kalapácsot, majd előre szúrt a fúrófejjel.
- Nem azért védtelek meg, hogy egy aberrált állattá változz!
De Csaba is tudta: kimondta a lényeget: Tas megváltozott, már nem az a srác volt a nyolcadik kerületből, aki régen volt. Keró erőszakja végleg lesodorta őt a helyes ösvényről.
- Még elmehetsz.
Nem ment. Most már neki is késő. Ha most elsétál, elhallgatva az egészet, ugyanúgy néma cinkos marad. Menjen el a rendőrségre? Mire odaérne, Keró agyveleje már régen kiszippantva csörgedezik egy címkéjét vesztett ásványvizes palackban.
- Jó. Én is így gondoltam. – Tas Keró matracához lépett, majd leguggolt, a fúrófej hegyét nekinyomta Keró homlokának.
- Csak gondolj arra, a bosszú sosem megoldás – próbálkozott utoljára Csaba, de bensőjében csak egy szó zakatolt: „hiába”. – Erőszak ne szüljön erőszakot.
Alig tudta visszafojtani a könnyeit. A tehetetlenség könnyeit. Lepergett benne az a pár hónap, ahogyan idáig jutottak, és csak ennyit tudott kérdezi: „Miért?”
- Tedd már le azt a szart – könyörgött neki. – Kérlek. Mit fogsz tenni azután, hogy meglékelted Kerót?
- Az legyen az én dolgom – vágta rá Tas, de mintha tétovázni látszott volna. – Ez a rohadék meg dögöljön meg.
- Túl messzire mentél – suttogta Csaba, és elsírta magát. Egyre hidegebbnek érezte a pince levegőjét. Tas felemelte a kalapácsot, hogy beüsse a fúrófejet. „Mi van, ha melléüt?” futott át Csabán. – „Valószínűleg újra megpróbálja. De vajon van-e még benne a régi Tasból, hogy sikertelen ütés után felismerje, semmi értelme annak, amit csinál?”
A kalapács lesújtott. Csaba még ma, hosszú esztendők távlatából sem emlékszik a sokktól, mi lett akkor a vége, de az még eljutott a tudatáig, hogy egy pillanatra kihagyó szívveréssel
felsóhajt:
- Ó, istenem…
