A Lánchíd tervezője igazán előrelátó ember volt. Kellően széles peremet hagyott a korláton kívül, hogy bárki meggondolhassa magát, megfordulhasson, és visszamászhasson. Most ezen a peremen állok.

Alulról a néma sötétség hívogat, hideget, fájdalmat és halált ígérve. Megérdemlem.

Ujjaim a korlátba marnak, kicsit meghintáztatom magam. Eljátszom a gondolattal, hogy holnapól nélkülem kel fel a nap, mikor meghallom a lépéseket a hátam mögül. Tétova, csoszogó léptek. Miattam sántít. Egy hang rémlik fel egy nem túl távoli estéről. „gyerünk, üsd meg még egyszer!” És én ütöttem. Nem törődtem a számos „Elég!”, „Hagyd abba!” kiáltással. Csak ütöttem. Rúgtam. Köptem. Majd ott hagytam. És a legszörnyűbb? Élveztem. Ráfoghatnám a vodkára, a speedre vagy a haverokra, de nem teszem.

- Le fogsz ugrani? - kérdezi tétován, amikor felé fordulok. Ocsmány szemüvege, pattanásai és ócska, elnyűtt ruhái látványától ismét fintorogni támad kedvem.

- Igen. Bűntudatom van – felelem neki, ő pedig csak néz rám. Várok a válaszra, a megértésre, a megbocsátásra, de ő csak ennyit mond:

- Helyes.

Még pár másodpercig a szemembe néz, majd szó nélkül hátat fordít. És én… Visszamászom.