Most, hogy sikeresen túléltem az első hetet az iskolában, a testem pedig újra elkezdte beérni 5-6 óra alvásokkal úgy éreztem elég volt a halogatás, ideje megírnom ezt a naplót. A baj annyi, hogy nem tudom hol kezdjem. Egyszerűen lehetetlennek érzem, hogy én mindezt az érzést szimpla karakterekkel le tudjam írni. Na lássuk.
15.-e reggel, a szemem alapján Kína bármelyik részéről származhatnék, alig látok, de azért húzom a bőröndöm az 5:30-as vonat felé. Ó, egy ismerős arc, nem beszéltünk még, de odaülök vele szemben. Alvás.
Szegedre érkezve már megtudom, hogy ő is jön a SZIN-re. Dejó, legalább egyedül már nem leszek. A megbeszélt találkozóhelyen Mészáros Peti(és a hangja) vár minket pár hasonlóan kómás fiatallal, akik első pillantásra szerencsére nem úgy néznek ki, mint akik meg fognak enni. De ezért még készülök erre az eshetőségre. Biztos ami biztos.
Iszonyat hosszú út a Balatonra, amin semennyit sem pihentem, mert már annyi beszélnivalónk volt a busz első sorában, hogy aludni időpazarlás lett volna. Amint közeledünk, annál nagyobb görcs költözik a gyomrom tájékára. Nem tudom mi/ki vár rám.
Jajjdejó, legalább mi egy szobába kerültünk. Kipakolás, (persze csak nem feltűnően) egymást vizslató tekintetek. Ebéd, ami két koleszban eltengetett év után kifejezetten finomnak is mondható.
Várjunk, most figyelni kellene, most tudom meg, melyik csoportba kerültem. Próza, szerencsére, eddig minden rendben. Az első program improvizáció. És ekkor elkezd olvadni a jég. Jé, itt mindenki olyan mint én. Ezt mondjuk kicsit meg kell szokni, 17 év alatt nem volt erre példa. Elkezdem megtudni a neveket, hallgatom a csavartabbnál csavartabb történeteket barlangokról és szörnyekről és egyszer csak valami furcsát érzek. Fáj az állkapcsom. Nincs hozzászokva az órákon át arcomon lakó mosolyhoz. Újabb furcsa érzés.
Vacsora után filmet nézünk, ami eléggé lehoz az életről, így a már így is megkésett takarodó után fekszem az emeletes ágyon ,a plafont bámulom és csak gondolkodom. Magamról, erről a hihetetlen valamiről, ami itt van ebben a táborban, arról, hogy hiába csipkedem magam, ez tényleg nem álom. Aztán arra kelek, hogy szobatársam kőkemény ébresztője miatt majdnem leesek az ágy tetejéről.
A kávét már csak muszájból is megiszom és az újból mellém szegődött gyomorgörccsel elindulok reggelizni, majd az első szemináriumra.
Ettől a ponttól csak forgok az eseményekkel, és minden összemosódik, csak azt érzem, hogy ez jó, erre várok már mióta. Gabi nevetése, dohányfüst, mindenhol alkotó, beszélgető fiatalok, zene, Balaton. És boldogság. Istenem a Nagy Gabi elolvasta a művem és nem is annyira lett rossz, mint szokás szerint érezni szoktam.
Este felolvasok. MI?!
A meleg betonon szerte szét figyelő, érdeklődő fiatalok, nevetés, taps, bíztatás, és én már megint egy idióta vigyorral a fejemen ülök le a helyemre. És ezután is mosolygok, mindig.
Akkor is, mikor az ereimet keresztben szerettem volna felvágni, mert egyáltalán nem volt ihletem, akkor is, mikor a szobában sírva/visítva/sípolva(igen) nevettünk saját magunkon, akkor is, amikor a Bob egy velőtrázó ordítása keltett a délutáni alváspótló alvásból, akkor is, mikor szerencsétlenül próbálkoztunk limericket írni az olajszagú ebédlőben, és akkor is, mikor az egész szobánk bekerült a legjobbak közé.
Az utolsó alkotói napon odajött hozzám egy kamerás férfi, és megkérdezte, hogy miért érte meg eljönni a táborba. Először kinevettem, aztán rájöttem, hogy ja, ő nem volt itt, nem érti ezt. Aztán annyit mondtam, hogy mindenért. Nem volt valami elégedett a válaszommal, de egyszerűen nem tudtam többet mondani, elég ha bevágja a videóba a mosolygó fejem, és meg lesz a promóció(nem komolyan mondtam, ne tessék bevágni, mert általában úgy nézek ki, mint egy jóllakott óvodás).
Most itt ülök, körülbelül hatszor láttam a tábori videót, körülbelül ugyan ennyiszer sírtam, rajta, aztán nevettem(nem, még nem akarnak orvoshoz küldeni) könnyekig. 5 nap, ami akármennyire sablon, de megváltoztatta az életemet. Lettek nagybetűs barátaim mindenhol az országban, olyan embereket ismertem meg, akiket eddig csak távolról csodáltam. Kevésbe érzem magam elveszettnek.
Azt hiszem, ilyenkor azt kellene mondani, hogy köszönöm. Mindenkinek, aki egy kicsit is megmentett. Szóval köszönöm nektek.