Körbevesz. Betakar. Eltemet.

Magába olvaszt. Szabályos oválist formáz az arcom peremén. Alakot ölt rajtam, jelekkel beszél a víz. Hullámzó körökkel válik sárgából zölddé, gondolattalan kommunikál.

Beszél.

Beszél, szól körülöttem a világ.

Sosem volt nehéz megértenem a szavakat. Sosem éreztem tehernek. Mindig lenne mit mondanom, csak sosem lenne értelme.

Sosem lenne okom, megtörni hallgatásomat.

Hallgatásra van szüksége a világnak. Hallgatni kell a tömegeket, hallgatni kell az embereket. 7 milliárd ember, s még több élőlény kiállt meghallgatásért.

Nagy, rezgő, kiáltó mindenség vagyunk. Hangosan terjeszti a mantrává zsugorodott maga igazát. Miért kellenék még én is? Miért várjak meddő meghallgatásra? Miért adjam szavam valakinek, valamihez?

Ha semmi sem számít.

De most mégis, itt a tökéletes ovális középpontján, másképp gondolom.

Víz akarok lenni. Víz leszek, szavak nélkül mosom tisztára a világot. Hangok vad folyamát akarom elindítani.

Engedem. Süllyedni engedem magam. 

Hagyom. Hagyom, hogy a számba ömlő víz lassan feloldja a szavak és hangok szőtte gócot a torkomban.