“Egy év, és itt leszek. Várj rám, kérlek!” – áll a papírcetlin.

Egy év. Háromszázhatvanöt nap. Épp ennyi idő telt el.

Épp ennyi ideje hagyott itt.

Épp ennyi ideje tart a legszörnyűbb rabság.

Épp ennyi ideje hagyott itt az a hazug szemétláda.

Nem nem hibáztatom. Én sem jönnék vissza, ha megérezném a szabadság illatát.

Rohadjon meg. Még itt van a mai napja, hogy visszatérjen, de... Rohadjon meg. Miért nekem jutott ez? És miért nem tudott magával vinni?

Ne, ne rohadjon meg. Megbolondultam. Hisz megértem: én is ezt tettem volna. Indulatos vagyok, igen. Indulatos, mert vagyok akkora hülye, hiszékeny kisfiú, hogy a végsőkig reménykedem.

Ó bátyám, Ó, bátyus. Mi lesz, ha tényleg eljössz?

Léptek.

Bátyus?

Lassú, dörömbölő léptek.

Nem bátyus.

Csak ő. A nevelőapám. Akarom mondani, az apám – máskülönben repetát is kapnék.

Közeledtét vészesen jelzik az ajtófélfa mellett heverő csörömpölő csempedarabok.

Itt minden tudna mesélni. Még a bekartonozott felületű ajtó is. Épp úgy tűnt el belőle az üveg, mint arról apa játékos, leskelődő tekintete.

Hupsz. Ez a karton ép most szakadt be. Biztos mérges lesz, ha megint be kell foltozni, de nem tehetek arról, hogy részegen megint mellényúlt a kilincsnek.

Hmm. Tehetek én egyáltalán bármiről is?

Választ önmagamtól nem kaphatok, így gondolkodási időt sem érdemlek: csapódik az ajtó, szaporodnak a szegélyről levetődő szilánkok.

Megjött. Kezdődik a szokásos rituálé – avagy, a nagyérdemű szórakoztatása.

Talán egy nap én is megértem, miért annyira élvezetes ez.

De ez nem a mai napon lesz. Ma sem leszek szórakoztatott, maradok a szórakoztató.

Mackós testével, kócos hajával, rendezetlen szakállával és szakadt ruháival hamarosan elém is ér,, maga mögött egy jókora piaszagú felhőt vonszolva.

Próbálok nem odafigyelni – vagy minél hamarabb elájulni.

Bal kezével a levegőbe emel, jobbal pedig ütésre készül.

Zajlik a játszma.

Az egzotikus csatakiáltások és morgások mellett nem esik nehezemre felfigyelni egy másik zajra.

Csörömpölés.

A csempeszilánkok.

Egy árnyék.

Bátyus?

Egy ajtóban álló alak.

Bátyus.

Nevelőa... Izé, apa viszont nem veszi észre.

Dobbant egyet. Mindketten felé nézünk. Az ütések abbamaradnak, a tér és az idő megfagy, én továbbra is lógok a levegőben.

– Vége van – töri meg a csendet a bátyám. A hősöm.

Apa... Khmm... Nevelőapa tátott szájjal pottyant le engem a földre.

Ragadj meg, bátyus, és vigyél ki innen. Legyél a hősöm.

De Bátyus nem ragad meg. Bátyus az ittas férfihoz lép, és addig veri, míg a vér el nem kezd ömleni belőle.

Ez lenne a hősöm?

Bátyus.

Rohadj meg.

Mostanra sokszor nekifutottam a tábori élményeim összegzésének, míg végül tekintve a tábor sokszínűségére és a rendelkezésre álló irodalmi eszközpark végtelenségére, dacosan beláttam a feladat teljesíthetetlenségét. Ellentmondásosnak tűnhet, hogy egy nyelvi készségeket turbóüzzemmódba helyező tábor után szavak híján vagyok.

Ez egyszerűen azért van, mert nem lehet elmondani a sok mélységet és magasságot, amit együtt megéltünk. Meg kellett tapasztalni, ott kellett lenni. Meg egyébként is jeles írók osztották már meg gondolataikat a táborról, velük versengeni pedig felesleges.Ha viszont nem voltatok itt a táborban, akkor bánhatjátok. Elmulasztottátok a belépést ebbe a mesébe illő birodalomba. Ahol a világ forgását megállítottuk néhány nap erejéig és körbenéztünk a Föld kerekén. Mindenki megjegyezte amit látott és elkezdte mesélni. Közben napról napra döbbentünk rá, hogy mind ugyanazt a világot látjuk más-más szemszögekből. Gyorsan áttört a távolságtartás jege- vagy nem is volt?- és együtt néztük az olykor cudar, mégis gyönyörű valóságot. És elkezdtük ezt a viharos párbeszédet. Az életről. Hogy is mondják az igazán vájtfülűek? Intertextualitás? Szövegek közti párbeszéd...de ez ennél sokkal több volt. A szövegek együtt beszéltek az alkotóikkal. Nem volt jó vagy rossz szöveg vagy alkotó, mindegyik egyaránt beszállt a párbeszédbe, hiszen a kezdeményezés önmagában jelest érdemelt, akkor is ha a végeredmény halandzsa lett. Mert a halandzsa nevetséges. És nevetni jó. A slammerektől különben is megtanultuk, hogy a csodák ott rejlenek a hétköznapokban, csak ki kell bontani őket és kimondani, akkor is ha meredeken hangzanak. Akkor is ha közben kiderül, hogy ki is vagy valójában. És ha ez a "ki" olyan más, hiszen mind mások vagyunk.

Szóval itt a fenyvesi idiilli állapotok közt, ahol a csapból is az alkotás folyt és ahol a kacagás-biztos bunkerekben a jó hangulatért a fali freskóként ránk mosolygó Donald kacsa volt a felelős... és a délutáni időszakban nem lehetett mást hallani, csak ceruzák sercegését (persze a már zenei aláfestésként megszokott GYERE IDE! harci kiáltások mellett) , mégis megkérdezték tőlünk a lehetetlent.
Egy előadó jött nekünk ezzel a kérdéssel, kacagva: Ti mind azért vagytok itt, mert szeretitek az irodalmat?!
Szigorú szempárokkal csodálkoztunk képtelen kérdésén és bólogattunk. Igen, azért. Vagy talán nem irodalmi táborba tetszett jönni a kedves előadó? Eltévedt talán? Röhejesen szétszórtak ezek a kortárs alkotók...De csak egy Balatonfenyves van a környéken, úgyhogy vélhetően jó helyen járt. És Ön talán nem a következő könyvrészletét készül felolvasni, kedves vendégelőadó? Elvégre csak szereti, amit csinál, nem igaz? Nos, velünk is így van ez. Nem is az irodalmat szeretjük, hanem egymást. Vagy a kettő tulajdonképpen ugyanaz, fene se tudja... Szeretjük érzékenyen szemlélni a valóságot aztán áttranszformálni egy újabb valóságba, nevezetesen egy műbe, ami az elején cseppet sem néz ki annak, aztán mégis az. Maga szerencsés ember, írt egy művet! Ó valóban? Igen, maga, be kell látni, egy igazi művész. És tényleg. Bármelyikünk lehet az. Csak meg kell látni az életben a szépet, a jót vagy éppen a furcsát, a hátborzongatót és szemlélni. Vagy szlemlélni. Tudja is az ember, milyen formát akar bontani az a szerencsétlen mű. Ha egyáltalán létezik. Vagy mi szólítjuk létbe. Vagy ő kéredzkedik elő. "Tessék szíves lenni beengedni a létezésbe, fiam" suttogja a művésznek, akit azonnal furdal a kíváncsiság. Eszeveszettül nekilát keresni, mindenhol. Aztán a legváratlanabb pillanatban, mondjuk amikor a vécébe hajolva farkasszemet néz az élet mélységeivel- ahogy egyes táborlakóknak itt kellett keresnie egy jobb világot- előbukkan. Előbúvik valami váratlan formában. Megy a szófolyam előre, csak győzzük utolérni. Hol lírai formát óhajt, hol prózait. Nincs is mulatságosabb végignézni egy szenvedélyes novellistát, aki engedelmesen igyekszik prózát írni a délutáni feladatra, de csak vers "jön".
Most akkor léteznek művek és ők törnek elő vagy mi hozzuk létre őket? Nem tudjuk, de nem is ez a lényeg. Benne éltünk ebben a félig józan, félig mámoros alkotói lázban. Öt napig valahol a valóság és a képzelet határán. Balatonfenyvesen, de nem csak ott.

Már harmadik alkalommal szemléltük együtt a hold fényében úszó hegyoldalt. A bor még mindig finom volt.
- Még egy pohárral? - s töltötte is a vörös boldogságot.
- Vadregényes ez az este.
- Valóban. A szálló ablakából előtűnt lány, aki kimenekül az éjszaka közepén, hogy maga alatt érezze a völgy virágait, maga fölött az ég csillagait; és maga mellett az író erejét. Szabad egy sétára?

Nevetve karoltam belé. Az árnyak övezte ösvényen kapaszkodtunk felfele. Szótlanul lépkedtünk, ösztönösen hozzásimultam. Vonzott a lelke. Az éjszakák, amiken ismerkedtünk egymás lényével, megszerettették velem a fenyőfák illatát, a harmatos fű érzését a lábam alatt.
Miközben beszélt, belém áramlott minden szava, és egyre erősebben éreztem, milyen sok van benne, amiről sejtésem sincs. Állítása szerint kifogyott az ihletből. Szerintem a két este alatt hallottakból két könyvet lehetett volna ìrni.
- Te leszel a múzsám! - mondta hirtelen.
Szemérmes mosollyal válaszoltam, majd mesélni kezdtem az általam tapasztalt inspirációk sokszínűségéről. A szeme mintha szívta volna belőlem a szavakat, a nyers gondolataimat hallottam vissza.
Az útvonal az ő fejében volt, vakon követtem a fák tömege között.
- De mégis, hogyan válok én a múzsáddá? - kérdeztem meg végül.
Egy pillanatra megállt, gondolkozott, majd komor arccal fordult a hold felé.
- Elvezetlek a szakadékig, megcsókollak, majd letaszítalak a mélybe.

Èreztem, ahogyan kiszivárog az erő testemből. Rémülettől kifehéredett arccal követtem továbbra is. Tér-
és időérzékem, gondolataim és józan eszem annak a fának a tövében maradtak, ahol ő utoljára megszólalt. Lecsuktam a szemem. Mikor újra kinyitottam, a szakadék szélén álltunk.
- Ne.. - suttogtam könnybe lábadt szemmel.
Megcsókolt, rám nézett.
- Most váltál az igazi múzsámmá - mondta, majd átadott a szakadéknak.

Most, hogy sikeresen túléltem az első hetet az iskolában, a testem pedig újra elkezdte beérni 5-6 óra alvásokkal úgy éreztem elég volt a halogatás, ideje megírnom ezt a naplót. A baj annyi, hogy nem tudom hol kezdjem. Egyszerűen lehetetlennek érzem, hogy én mindezt az érzést szimpla karakterekkel le tudjam írni. Na lássuk.
15.-e reggel, a szemem alapján Kína bármelyik részéről származhatnék, alig látok, szerintem a szemem alatti táskák nagyobbak mint én, de azért húzom a bőröndöm az 5:30-as vonat felé. Ó, egy ismerős arc, nem beszéltünk még, de odaülök vele szemben. Alvás.

Szegedre érkezve már megtudom, hogy ő is jön a SZIN-re. Dejó, legalább egyedül már nem leszek. A megbeszélt találkozóhelyen Mészáros Peti(és a hangja

Olvassátok Nagy Mátyás netnaplóját!

Ha létezik valami, amit egyáltalán nem szeretek, az az ömlengés. Kezdhetném irományomat olyan nagy szavakkal, mint „csodálatos”, „hihetetlen”, de a „csak szuperlatívuszokban beszélhetünk róla” kifejezés is ugyanígy ebbe a kategóriába sorolható.

Csak az a vicces, hogy a balatonfenyvesi alkotótáborra ezek a jelzők mind igazak.

De meg is indokolom, miért – aki napokra lebontott részletes úti beszámolóra számít, az valószínűleg csalódni fog, de legalább előre szóltam. Lehetetlen leírni azt az érzést, amikor valaki testközelbe kerül olyan emberekkel, akik azelőtt csak elérhetetlen bálványként éltek a gondolataiban. Nagyjából ilyen érzés volt nekem a tábor – óvakodom beszélni más nevében, de biztosan megfogalmazódott ugyanez pár másik táborlakóban is. Ha meg nem, hát nem is vagyok gondolatolvasó (hál’ istennek).

Túlzás nélkül állíthatom, hogy ha létezik is kicsiny hazánkban kulturális élet, kortárs irodalom, Balatonfenyvesen csakis annak a legjava képviseltette magát. Amikor még egy hideg téli éjszakán láttam a televízióban a slam poetry szeminárium vezetőjét, Színész Bobot, és megállapítottam magamban, milyen szimpatikus személyiség, és az, amit képvisel, álmomban sem hittem volna, hogy a tábori menzán majd ő jön oda nekem bemutatkozni (ezzel húzván az időt, a konyhás nénik legnagyobb örömére).

De nem csupán ezért volt nem mindennapi élmény ez az öt nap. Egyrészt, a főhadiszállás közvetlenül a Balaton partján helyezkedett el, impozáns kilátást nyújtva. Másrészt, az sem volt teljesen mindegy, kik töltötték meg ezt a barátságos helyet – egyet mondhatok: legalább annyira barátságosak voltak, mint maga a szállás. Rövid idő alatt, a megérkezést és kötelező, fránya papírmunkát követő órákban bensőségessé vált a hangulat, a résztvevők elfogadták egymást, ezért nem félt senki sem beszélni magáról, bátran kiteljesedhetett. Olyannyira, hogy egyesek még olyat is felvállaltak, amit máshol nemigen mernének - és mernek is - atrocitások nélkül. Végezetül, ha már szót ejtettem a tábor ihlető környezetéről és annak ihletett résztvevőiről, érdemes megemlíteni azt a szellemi pezsgést, melyet az utóbbiak műveltek három nap alatt. Egy átlagos nap kinézete a következő volt: reggeli, délelőtti előadás a Nekem Nem Mindegy program egy-egy mentorával, délelőtti szeminárium, ebéd, délutáni szeminárium, vacsora, újabb előadás az éppen soron következő mentorral, a napi legjobb alkotások felolvasása, filmnézés (az adott témához kapcsolódva), majd alvás – vagy annak tettetése. Ez így nyersen hangzik, és az is ugyanily száraz volna, ha leírnám, milyen jó hangulatúak, megdöbbentőek és intelligens, érdemi vitával telítettek voltak ezek a foglalkozások, de ez az igazság.

Utolsó paragrafusként, egy jóval személyesebb megközelítést választok, hogy miért volt a balatonfenyvesi alkotótábor eddigi tiszavirág életem legkülönlegesebb öt napja. Magyarázhatnám, hogy így jó, meg úgy; de csak akkor érzi az ízét ennek, ha ő maga is átélte. Lehet, nem olyan nagy dolog egy jelentős irodalmi portál felelős szerkesztőjével szemináriumozni, utána meg jóízűen nevetni. Vagy a tábor vezetőjét, akit őszülő, szemüveges, savanyú öregúrnak képzeltél el, meglátni, hogy valójában középkorú, körszakállas, tele varrva, és Atyának hívatja magát (nem mellesleg filozófiatanár). Talán az sem olyan eget rengető dolog, amikor a költő, akinek az iskolai gálaműsoron az osztályprodukció keretében még a versét szavaltuk, leüljön mellém hajnali háromkor a betonra, és megemlítse, a szemináriumvezetőm elismerően nyilatkozott rólam. Ugyanezen a napon csak két elég népszerű íróval folytattam igen személyes beszélgetést. Mikor azelőtt könyveiket olvastam, sosem hittem volna, hogy valahol, valamikor, valaha találkozok velük, és így sül el a dolog. Aztán, csalódottan hördült fel a tábor – a már említett slammer, Színész Bob mindenkit aludni küldött. Mindezeket nem azért írtam le, hogy önmagamat fényezzem, nem szeretnék jobb színben feltűnni, mint aki vagyok, mert az bebizonyosodott, hogy aki ebben a táborban részt vett, földöntúlian tehetséges. Inkább annak szeretném a hírét vinni, hogy végre eszébe jutott valakinek egy ilyen eseményt létrehozni, ahol napjaink legégetőbb kérdéseiről vitatkozhattunk, dolgozhattunk egy szebb jövő fiatalságán, és ez tényleg egyedülálló. Szerencsére, ez a tábor csak a kezdet volt – ha már közhellyel indítottam, közhellyel is fejezem be. Kezdete egy sokkal nagyobb léptékű munkának, ami ezt a pár négyzetméternyi területre összezsúfolódó negyven-egynéhány embert túlnőve, széles körben is elterjedjen. Aki nem hallott volna erről a programról, és közönyösen vonogatta a vállát a mindennapi életben történő, elengedhetetlenül fontos kérdéseinkről, nekik teszem fel a kérdést: nektek mindegy, hogy ilyen is van?

Hát, ne legyen mindegy.

Raptor és Dávid is megírta netnaplóját, a tábor esti fellépői között sokszor feltűnt a duó. 

Raptor:

Egy irodalmi táborba a legtöbb ember, köztük én is, előítéletekkel érkezik. Kik lesznek ott? A pestiek biztos arcoskodni fognak, egy csomó ember pedig önmagát fogja fényezni, hogy milyen jól ír és csak a versengés fog menni.
Nos, ezzel ellentétben, olyan fiatalokat ismertem meg, akik nem csak intelligensek és értelmesek, de befogadóak és mindemellett tehetségesek, a meleg sráctól kezdve a "slamszűzön" át a színpadon halálfélelemmel kűzdő prózás lányig. Ők az új nememzedék (ez meg a reklám helye).
Első nap a slam szemináriumon - és most elsüthetném, hogy slamináriumon, de inkább nem - magyaros versformában (4-4-4-3) kellett írnunk egy szöveget 10 megadott szó bevonásával, amik a szólásszabadság témához köthetők.
Amíg a többiek megírták, sőt be is fejezték, mi a Dáviddal el sem kezdtük. Mondhatjuk, hogy lustaság, de a jó munkához idő kell kifejezés sokkal szebb. Megélegeltük a túl sok kötöttséget, hiszen elsőre nehéznek tűnt így írni, így gondoltuk, verjük át a Bobot és írjunk ketten egy szöveget.
Team slam? Team slam!

(Egész táborban utána csak team slameket írtunk.)

Dávid:

Slaminárium
első nap.
téma: szólásszabadság
Kristóf azt mondta, hogy írjunk négy négy négy háromban. Kaptunk tíz szót, amit kötelezően bele kellett írni a szövegbe.
Fel lett adva a lecke elég rendesen.
A többiek már elkezdték.
A többiek már befejezték.
Úristen, neki kéne állni, mert mindjárt kezdődik a délutáni szeminárium is, de semmi ötletem, meg amúgy is elég lusta vagyok.
Raptor!! Hogy haladsz?
Jaa, hogy te sem kezdted el?
Team slam? Team slam!

Itt az eredmény:

Freedom of speech, lim lom és giccs
-- Semmitérő közröhej

-- Zakatolni monotonon
Benned dobban szívzörej

Nyisd a szádat, tudod hogy kell
-- Szabadszájú kussolás

-- Elképedve hallgatod csak
Csöndre vágyó ordítás

Erőltetett magyarázat
-- Etikátlan tudomány

-- Megelégelt sorsok között
Mint egy szóköznyi magány

- Ellentmondást nem tűrűnk el cenzúra van
- Média

-- Önkényesen irányító országháza
-- Ma... elég!

Futótűznek fuss utána
Pernye ember öregszik

-- Hamujának rongyaival takarózó
-- Tömegcikk

- Elhagyni de nem feladni
- Segitőkéz: öngyújtó

- Most már nem fázik.

Itt az első poszt, rögtön egy Litera-típusú netnapló Varga Alexandrától, aki előítéletekkel érkezett, mégis megtalálta a korábban elveszett hangját. Írjatok bemelegítésnek naplót valamelyik napról, és küldjétek bátran!

A kutyámon kívül nagyjából összepakoltam mindent, és elindultam egy hatalmas sporttáskával Szegedre, ahonnan hosszú út vezetett Kecskeméten át Balatonfenyvesig. Egy másik alkotótelepen voltam egy héttel előtte, gondoltam itt is lesz valami bibi, talán ez lesz a felállás: fiatal lesz mindenki, nem értenek majd meg, és egyedül leszek az idő nagy részében valami eldugott kis sarokban. Ennek ellenére már érkezésemkor jó hangulat lengte körbe az udvart, a lábunktól 1 centire elhelyezkedő balatoni panoráma pedig még nagyobbat dobott az egészen. Az ebéd utáni köszöntőn azt mondta Atya, hogy nem mindenki került abba a szemináriumba, ahova menni szeretett volna.

Összeszorítottam a kezem az asztal alatt, és imádkoztam. Varga Alexandra, Slam Poetry. Jó, ez a másodikként jelölt volt, valahogy mégis sokkal jobban örültem, mint az elsőnek. Végülis vissza akartam szerezni a hangom, amit pár éve elvesztettem a nagy szorongásokban, és ehhez pont ez a csapat kellett.

 Az Import Impró Társulat a szervezők remek választása volt, kellemesen elfáradtam, miközben egyébként fel is frissültek az agytekervényeim. Azt hiszem semmi sem vezethetett volna be ennél jobban egy táborba. Az esti bemutatkozók után megnéztük A kísérlet c. filmet, amihez személy szerint már iszonyat fáradt voltam, de olyannyira felkeltette az érdeklődésemet az alaptörténet, hogy lehetetlennek tartottam a kihagyását.

A slam szemináriumokon minden nap beszédgyakorlatokkal, halandzsázással és egyéb fejlesztőjátékokkal melegítettünk be az aznapi munkára, aminek az elején az ember teljesen kreténnek érezheti magát, de később beleszokik a nevetséges arckifejezések kreálásába. Verselemzéssel zártuk a foglalkozásokat, majd megkaptuk a napi házi feladatokat.

Felemelő volt látni a szünetekben, hogy minden diák konzultál a mentorokkal, agyal a feladatán, buzgón ír, majd csiszolgatja, végül befejezi azt. Nem volt olyan köztünk, aki ne fejlődött volna a napok előrehaladtával, büszkén tapsoltunk meg mindenkit az esti bemutatókon.

Talán egy kicsit mindannyian rossz előítélettel érkeztünk, ezért is volt hatalmas meglepetés és kellemes csalódás az ott eltöltött idő. Utólag már tudom, hogy az elején sem kellett volna egyikünknek sem aggódnia, hogy melyik csapatba kerül, mert mindegyikben kiteljesedhettünk volna a magunk módján. Az egészben talán az volt a legszebb, hogy sokan beszéltek nyíltan a saját megpróbáltatásukról 1-1 témán belül, és köztük én is megszabadultam megannyi tehertől, ami a vállamra nehezedett. Soha nem ért annyi támogatás a saját környezetemben, mint ebben a közegben 5 nap alatt, és ezt talán mások is elmondhatják, ami miatt már megérte elmenni. A felnőttek közvetlensége és lelkesedése átragadt ránk is, így átformálta a tábor teljes hangulatát és arculatát.

Szerintem mindenki nevében megköszönhetem az Új Nemzedéknek a tábor létrejöttét. A szervezőknek, a mentoroknak, a segítőknek, az íróknak és zenészeknek, a konyhás néniknek, a büfés fiúnak, a diákoknak, önmagunknak, mindenkinek. Őszintén remélem, hogy fennmarad a kapcsolat, és mindenki felelősségének érzi majd a folytatást. :)