Mostanra sokszor nekifutottam a tábori élményeim összegzésének, míg végül tekintve a tábor sokszínűségére és a rendelkezésre álló irodalmi eszközpark végtelenségére, dacosan beláttam a feladat teljesíthetetlenségét. Ellentmondásosnak tűnhet, hogy egy nyelvi készségeket turbóüzzemmódba helyező tábor után szavak híján vagyok.

Ez egyszerűen azért van, mert nem lehet elmondani a sok mélységet és magasságot, amit együtt megéltünk. Meg kellett tapasztalni, ott kellett lenni. Meg egyébként is jeles írók osztották már meg gondolataikat a táborról, velük versengeni pedig felesleges.Ha viszont nem voltatok itt a táborban, akkor bánhatjátok. Elmulasztottátok a belépést ebbe a mesébe illő birodalomba. Ahol a világ forgását megállítottuk néhány nap erejéig és körbenéztünk a Föld kerekén. Mindenki megjegyezte amit látott és elkezdte mesélni. Közben napról napra döbbentünk rá, hogy mind ugyanazt a világot látjuk más-más szemszögekből. Gyorsan áttört a távolságtartás jege- vagy nem is volt?- és együtt néztük az olykor cudar, mégis gyönyörű valóságot. És elkezdtük ezt a viharos párbeszédet. Az életről. Hogy is mondják az igazán vájtfülűek? Intertextualitás? Szövegek közti párbeszéd...de ez ennél sokkal több volt. A szövegek együtt beszéltek az alkotóikkal. Nem volt jó vagy rossz szöveg vagy alkotó, mindegyik egyaránt beszállt a párbeszédbe, hiszen a kezdeményezés önmagában jelest érdemelt, akkor is ha a végeredmény halandzsa lett. Mert a halandzsa nevetséges. És nevetni jó. A slammerektől különben is megtanultuk, hogy a csodák ott rejlenek a hétköznapokban, csak ki kell bontani őket és kimondani, akkor is ha meredeken hangzanak. Akkor is ha közben kiderül, hogy ki is vagy valójában. És ha ez a "ki" olyan más, hiszen mind mások vagyunk.

Szóval itt a fenyvesi idiilli állapotok közt, ahol a csapból is az alkotás folyt és ahol a kacagás-biztos bunkerekben a jó hangulatért a fali freskóként ránk mosolygó Donald kacsa volt a felelős... és a délutáni időszakban nem lehetett mást hallani, csak ceruzák sercegését (persze a már zenei aláfestésként megszokott GYERE IDE! harci kiáltások mellett) , mégis megkérdezték tőlünk a lehetetlent.
Egy előadó jött nekünk ezzel a kérdéssel, kacagva: Ti mind azért vagytok itt, mert szeretitek az irodalmat?!
Szigorú szempárokkal csodálkoztunk képtelen kérdésén és bólogattunk. Igen, azért. Vagy talán nem irodalmi táborba tetszett jönni a kedves előadó? Eltévedt talán? Röhejesen szétszórtak ezek a kortárs alkotók...De csak egy Balatonfenyves van a környéken, úgyhogy vélhetően jó helyen járt. És Ön talán nem a következő könyvrészletét készül felolvasni, kedves vendégelőadó? Elvégre csak szereti, amit csinál, nem igaz? Nos, velünk is így van ez. Nem is az irodalmat szeretjük, hanem egymást. Vagy a kettő tulajdonképpen ugyanaz, fene se tudja... Szeretjük érzékenyen szemlélni a valóságot aztán áttranszformálni egy újabb valóságba, nevezetesen egy műbe, ami az elején cseppet sem néz ki annak, aztán mégis az. Maga szerencsés ember, írt egy művet! Ó valóban? Igen, maga, be kell látni, egy igazi művész. És tényleg. Bármelyikünk lehet az. Csak meg kell látni az életben a szépet, a jót vagy éppen a furcsát, a hátborzongatót és szemlélni. Vagy szlemlélni. Tudja is az ember, milyen formát akar bontani az a szerencsétlen mű. Ha egyáltalán létezik. Vagy mi szólítjuk létbe. Vagy ő kéredzkedik elő. "Tessék szíves lenni beengedni a létezésbe, fiam" suttogja a művésznek, akit azonnal furdal a kíváncsiság. Eszeveszettül nekilát keresni, mindenhol. Aztán a legváratlanabb pillanatban, mondjuk amikor a vécébe hajolva farkasszemet néz az élet mélységeivel- ahogy egyes táborlakóknak itt kellett keresnie egy jobb világot- előbukkan. Előbúvik valami váratlan formában. Megy a szófolyam előre, csak győzzük utolérni. Hol lírai formát óhajt, hol prózait. Nincs is mulatságosabb végignézni egy szenvedélyes novellistát, aki engedelmesen igyekszik prózát írni a délutáni feladatra, de csak vers "jön".
Most akkor léteznek művek és ők törnek elő vagy mi hozzuk létre őket? Nem tudjuk, de nem is ez a lényeg. Benne éltünk ebben a félig józan, félig mámoros alkotói lázban. Öt napig valahol a valóság és a képzelet határán. Balatonfenyvesen, de nem csak ott.