Olvassátok Nagy Mátyás netnaplóját!
Ha létezik valami, amit egyáltalán nem szeretek, az az ömlengés. Kezdhetném irományomat olyan nagy szavakkal, mint „csodálatos”, „hihetetlen”, de a „csak szuperlatívuszokban beszélhetünk róla” kifejezés is ugyanígy ebbe a kategóriába sorolható.
Csak az a vicces, hogy a balatonfenyvesi alkotótáborra ezek a jelzők mind igazak.
De meg is indokolom, miért – aki napokra lebontott részletes úti beszámolóra számít, az valószínűleg csalódni fog, de legalább előre szóltam. Lehetetlen leírni azt az érzést, amikor valaki testközelbe kerül olyan emberekkel, akik azelőtt csak elérhetetlen bálványként éltek a gondolataiban. Nagyjából ilyen érzés volt nekem a tábor – óvakodom beszélni más nevében, de biztosan megfogalmazódott ugyanez pár másik táborlakóban is. Ha meg nem, hát nem is vagyok gondolatolvasó (hál’ istennek).
Túlzás nélkül állíthatom, hogy ha létezik is kicsiny hazánkban kulturális élet, kortárs irodalom, Balatonfenyvesen csakis annak a legjava képviseltette magát. Amikor még egy hideg téli éjszakán láttam a televízióban a slam poetry szeminárium vezetőjét, Színész Bobot, és megállapítottam magamban, milyen szimpatikus személyiség, és az, amit képvisel, álmomban sem hittem volna, hogy a tábori menzán majd ő jön oda nekem bemutatkozni (ezzel húzván az időt, a konyhás nénik legnagyobb örömére).
De nem csupán ezért volt nem mindennapi élmény ez az öt nap. Egyrészt, a főhadiszállás közvetlenül a Balaton partján helyezkedett el, impozáns kilátást nyújtva. Másrészt, az sem volt teljesen mindegy, kik töltötték meg ezt a barátságos helyet – egyet mondhatok: legalább annyira barátságosak voltak, mint maga a szállás. Rövid idő alatt, a megérkezést és kötelező, fránya papírmunkát követő órákban bensőségessé vált a hangulat, a résztvevők elfogadták egymást, ezért nem félt senki sem beszélni magáról, bátran kiteljesedhetett. Olyannyira, hogy egyesek még olyat is felvállaltak, amit máshol nemigen mernének - és mernek is - atrocitások nélkül. Végezetül, ha már szót ejtettem a tábor ihlető környezetéről és annak ihletett résztvevőiről, érdemes megemlíteni azt a szellemi pezsgést, melyet az utóbbiak műveltek három nap alatt. Egy átlagos nap kinézete a következő volt: reggeli, délelőtti előadás a Nekem Nem Mindegy program egy-egy mentorával, délelőtti szeminárium, ebéd, délutáni szeminárium, vacsora, újabb előadás az éppen soron következő mentorral, a napi legjobb alkotások felolvasása, filmnézés (az adott témához kapcsolódva), majd alvás – vagy annak tettetése. Ez így nyersen hangzik, és az is ugyanily száraz volna, ha leírnám, milyen jó hangulatúak, megdöbbentőek és intelligens, érdemi vitával telítettek voltak ezek a foglalkozások, de ez az igazság.
Utolsó paragrafusként, egy jóval személyesebb megközelítést választok, hogy miért volt a balatonfenyvesi alkotótábor eddigi tiszavirág életem legkülönlegesebb öt napja. Magyarázhatnám, hogy így jó, meg úgy; de csak akkor érzi az ízét ennek, ha ő maga is átélte. Lehet, nem olyan nagy dolog egy jelentős irodalmi portál felelős szerkesztőjével szemináriumozni, utána meg jóízűen nevetni. Vagy a tábor vezetőjét, akit őszülő, szemüveges, savanyú öregúrnak képzeltél el, meglátni, hogy valójában középkorú, körszakállas, tele varrva, és Atyának hívatja magát (nem mellesleg filozófiatanár). Talán az sem olyan eget rengető dolog, amikor a költő, akinek az iskolai gálaműsoron az osztályprodukció keretében még a versét szavaltuk, leüljön mellém hajnali háromkor a betonra, és megemlítse, a szemináriumvezetőm elismerően nyilatkozott rólam. Ugyanezen a napon csak két elég népszerű íróval folytattam igen személyes beszélgetést. Mikor azelőtt könyveiket olvastam, sosem hittem volna, hogy valahol, valamikor, valaha találkozok velük, és így sül el a dolog. Aztán, csalódottan hördült fel a tábor – a már említett slammer, Színész Bob mindenkit aludni küldött. Mindezeket nem azért írtam le, hogy önmagamat fényezzem, nem szeretnék jobb színben feltűnni, mint aki vagyok, mert az bebizonyosodott, hogy aki ebben a táborban részt vett, földöntúlian tehetséges. Inkább annak szeretném a hírét vinni, hogy végre eszébe jutott valakinek egy ilyen eseményt létrehozni, ahol napjaink legégetőbb kérdéseiről vitatkozhattunk, dolgozhattunk egy szebb jövő fiatalságán, és ez tényleg egyedülálló. Szerencsére, ez a tábor csak a kezdet volt – ha már közhellyel indítottam, közhellyel is fejezem be. Kezdete egy sokkal nagyobb léptékű munkának, ami ezt a pár négyzetméternyi területre összezsúfolódó negyven-egynéhány embert túlnőve, széles körben is elterjedjen. Aki nem hallott volna erről a programról, és közönyösen vonogatta a vállát a mindennapi életben történő, elengedhetetlenül fontos kérdéseinkről, nekik teszem fel a kérdést: nektek mindegy, hogy ilyen is van?
Hát, ne legyen mindegy.
