Ott kezdődött el, hogy a kisbabát az anyja szoptatni kezdte. Ursula állott a kiságyában és országokat megrengető hangon üvöltött, hogy neki víz kell!

Ursula meglehetősen dundi kislány volt, aki megszokta tejhatalmát szülei fölött: zsigereiben volt az ösztönös harc a tulajdonaiért. Barbara pedig még a négyesben élt: eszik-iszik, alszik, szarik, sír. Lecsengett egy latens év, viszont tele szeretettel. Barbara kikerült az örökölt kiságyból és a szőnyeg határtalan terét fedezte fel. Belefolyt nővére életébe véglegesen, innentől váltak a világ dolgai közös teherré. Míg a kicsi a játékok ide-oda taszigálását próbálgatta, addig a két évvel idősebb Ursula már a tulajdonjogaira, tárgyaira koncentrált, azok visszaszerzésére.

Beleugrottak a fájdalomba: a felállítás egyszerű elosztás: szülők munkába, Ursula ölbe szorított játékokkal, Barbara falnak ment fejjel. Hónapokban esett bele míg a szülők megértették a padlóval, szekrényajtókkal és falakkal való fizikai kölcsönhatásokat. Nem volt ÁLLJ! Idő; Ursula csendes elégedetségben, Barbara leépülésében a szülők riadtsága. Gyógyszerek jöttek első megoldásra, de a füstfelhős nagyi repítette azokat, majd fehér köpenyes angyal próbálkozott a felmentéssel: négy adag masszírozás; mindenki 15 darab tűhegyben bízott, ezek csak sündisznót csináltak Barbara fejéből.

3 hetes kezelés végén, angyali kézből jött pofon parancsolt ÁLLJ-t.

A Majd úgy éltek szinte, mint egy normális, egészséges család.