március volt,
de megmutatta
a foga fehérjét.
abban az évben
nem hittünk a télnek,
tudtuk, hogy a neheze
csak most jön,
tartogat még valamit,
eddig mindenét zsákban hozta,
de homlokán már hó borította
a gyűrt hegységek tetejét.
azt mondták,
ne hagyjuk el a gépjárműnket.
ebben te is megerősítettél,
egyszerűen megtiltottad,
hogy kiszálljak a kocsiból
és torkomon záruljon össze
a tavasz állkapcsa.
én szerettem volna
tovább vezetni,
te beszélni.
végül itt ragadtunk.
a beltérben már nem fértek el
az átutazott nyarak,
halogatott évszakok szájában
őrlődtünk.
de nem tudom,
hogy kerültünk oda,
ahonnan menekültünk.
az Alpokba tartottunk
vagy a Balatonra.
magas csúcsokat akartál látni,
és mélységeket.
bárhol lettél volna,
de itt semmiképpen.
hónapok óta gyűjtöttük
a sérelmeinket,
mint gyerekek a hógolyókat
és hasonlóképpen dobtuk
meg velük egymást.
és mikor az utolsó is elolvadt
a szélvédőn,
mikor a fognyomok egymás
karján sokat járt domboldalainkra
emlékeztettek,
az üzenet megérkezett
te elhagytál.
azt mondták,
ha elfogy az üzemanyagunk,
üljünk át másik gépjárműbe.
még figyeltem az ajkad mozgását,
ahogy elhaladtál.
sistergő tavainkra
emlékeztetett.
ha elfogy a türelmünk,
üljünk át mások életébe.
pedig én azt hittem,
úszni fogunk.