Figyelj! Ne haragudj, hogy ezzel kezdem,
És persze, megértem, ha ezért kirekesztesz,
De beszélnünk kell!
Figyelj! Csak mi ketten, mint nő a nővel,
Remélem, hogy jobb lesz majd idővel,
Csak ne félj!
Kérlek, ülj le és mesélj!
Nem megy? Látom, megáll a toll a kezedben,
Pedig kavarognak a mondatok a fejedben,
És mégsem nyílik szóra a száj..
Na jól van, hagylak. Nem tudok mást tenni.
Figyelj! Akkor majd beszélek én:
Emlékszel, amikor annyira megbetegedtem,
Hogy egy hang sem jött ki a torkomon?
Szólalj már meg!
Még mindig nem? Jól van, folytatom...
Tudom, hogy ma is átjár a borzalom,
És sajnálom.
Sajnálom, hogy ez a Te történeted!
Sajnálom, hogy nem ismertelek!

Sajnálom, hogy nem védtelek meg!
Sajnálom, hogy nem tudok többet tenni!
Sajnálom, hogy nem tudok már mit mondani...
De nincs még vége!
Még annyi minden vár ránk...
Elmegyünk még bebaszni együtt,
Fogsz még hányni a kukába egy korty whisky után,
Én meg fogom a hajad, a sapkád, vagy bármi.
Berohanunk pucéran a Balatonba,
Üvöltözve táncolunk majd az esőben,
és ha kizárnak téged a lakásból, majd alszunk hálózsákban a hátsókertben.
Fogsz majd még érettségizni, meg felvételizni,
aztán majd megyünk megint inni, ha felvesznek, azért, ha nem, akkor meg azért.
És tudom, hogy ha majd kidob a pasim, Te ott leszel.
Ha elüt egy autó vagy eltöröm a lábam,
Te meglátogatsz a kórházban.
Ha beszól az a magas srác, Te vagy az első, aki mellém állsz.
Szeretem, hogy folyton mindenedet elhagyod.
Szeretem, hogy mindig, mindenhonnan elkésel.
Szeretek várni.
Várni, még ha talán nem is jössz.
Aztán fél óra késés után mégis megjelensz.
Szeretem, hogy mindig csak akkor lépsz a lábamra, amikor papucsban vagyok.
Szeretem, hogy folyton kiborítod a kávémat. Szeretem, hogy még fel sem tudod törölni rendesen, úgyhogy inkább megcsinálom én.
Szeretem, hogy bizonyos szavakat nem tudsz kimondani.
Szeretem, hogy ezzel bármikor fel tudlak húzni, aztán végül mindketten csak röhögünk az egészen.
Most már akarsz valamit mondani?
Nem? Az se baj!
Még úgyis élünk 40-50 évet. Én itt leszek!