A főutcán sétáltam tegnap délután,

Körülvett a régi házak fáradt sora.

A vakolat, mint öregember ráncai

Emlékeztetett az idő múlására.

Egyszer csak zenét hallottam az egyik ablakból,

Olyan volt, mint ezer madár füttyének együtthatója.

Különböző dallamok csengtek össze,

Különbözőek, de kiegészítve egymást.

Álltam, mint amikor a szél már nem viszi a felhőket az égen.

Úgy döntöttem, maradok még egy kicsit,

Ám nem sokkal később ismét elindultam.

A napsugarak, mint pillanatnyi festék,

Árnyakat vetettek a házak falára,

Ezzel keltve életre a néhol rozoga épületeket.

A képek, mint egy folyó hullámai

Egyszerre lassan, szabályosan

A távolba sodortak engem is.