A Lánchíd tervezője igazán előrelátó ember volt. Kellően széles peremet hagyott a korláton kívül, hogy bárki meggondolhassa magát, megfordulhasson, és visszamászhasson. Most ezen a peremen állok. Alulról a néma sötétség hívogat, hideget, fájdalmat és halált ígérve.…

A hópelyhek mindegyikén meg-megvillant a nap sugara. De semmi különleges nem volt benne. Az ablak koszos üvege ugyanolyan látványt nyújtott, mint minden nap. Felhúztam a térdem, és átöleltem a karommal. Az arcomat a hideg üveghez nyomtam. A nagy fehérségben magamat láttam, ahogy…

- Ekkora elég lesz – villantotta meg a lámpafényben a vasszerszámot Tas. – Te mit gondolsz, Csabi? A megszólított csak pár pillanat múlva eszmélt fel elrévedéséből. A gondolat, hogy most ők váltak azokká, akiknek pont az ellenkezőjévé szerettek volna, baljós érzéseket…

  "Most, hogy sikeresen túléltem az első hetet az iskolában, a testem pedig újra elkezdte beérni 5-6 óra alvásokkal úgy éreztem elég volt a halogatás, ideje megírnom ezt a naplót. A baj annyi, hogy nem tudom hol kezdjem. Egyszerűen lehetetlennek érzem, hogy én mindezt az érzést…

Sárga virágElmaszatolt tisztaságFüstös dombokA hajók eltűnnekElnyeli őket a fájdalomEgy cseppnyi életEgyre zöldebbÚszkál velükLebegMint cserben hagyott gyerek Mikor már mindent elvesztettKivéve a pofonokat

Körbevesz. Betakar. Eltemet. Magába olvaszt. Szabályos oválist formáz az arcom peremén. Alakot ölt rajtam, jelekkel beszél a víz. Hullámzó körökkel válik sárgából zölddé, gondolattalan kommunikál.   Beszél. Beszél, szól körülöttem a világ. Sosem volt nehéz…